– Astrid – néztem a nő szemébe. – Te is tudod, hogy a pénzügyi átvilágításom tökéletes volt. Minden tranzakció, amit a cégnek végeztem, auditálva van. Az ingatlanomat, amit állítólag ebből vettem, egy olyan ház eladásából finanszíroztam, amely kizárólag az én nevemen volt a házasságom előtt. A dokumentumokat bármikor a rendelkezésetekre bocsátom.
A jogtanácsos, egy ősz hajú brit úr, elmosolyodott. – Pontosan ezt mondtuk mi is a vezetőségnek. Az auditot már tegnap éjjel lefolytattuk. Tiszta vagy, mint a hó. Viszont a bejelentő mellékelt egy e-mail címet, mondván, hogy hajlandó „peren kívül megegyezni” a céggel, hogy ne vigye az ügyet a sajtóhoz. Zsarolnak minket. Vagyis inkább téged, rajtunk keresztül.
Valami hideg és éles dolog ébredt fel bennem. A megkönnyebbülés és a düh tökéletes keveréke.
– Tudják, ki a bejelentő? – kérdeztem, bár a választ már tudtam.
– Még nem – mondta Astrid. – De a cég nem tűri a zsarolást. Kaptunk egy határidőt. Péntekig kell válaszolnunk az e-mailre.
Bólintottam. – Hagyják ezt rám. Ismerem a feladót. És garantálom, hogy soha többé nem fognak hallani felőlük.
5. rész
Aznap este felhívtam Claire-t, a válóperes ügyvédemet az Államokban, és rákapcsoltam egy privát nyomozót a vonalra.
– Claire, Eric és Diane még mindig abban a kis lakásban élnek? – kérdeztem, miután felvázoltam a helyzetet.
– Igen – válaszolta Claire, miközben a papírjait lapozta. – Eric még mindig munkanélküli. A pletykák szerint a megtakarításaik a végüket járják. Madison pár hónapja megszült, a baba miatt a kiadásaik az egekben vannak. Kétségbe vannak esve.
– A kétségbeesés hibákhoz vezet – mondtam lágyan.
A nyomozó, egy szűkszavú volt rendőr, átvette a szót. – Az IP-cím, ahonnan az e-mailt küldték a cégének, egy virginiai nyilvános kávézóhoz tartozik, alig három sarokra Eric jelenlegi lakcímétől. Amatőr munka. Ha engedélyt ad, meg tudom szerezni a biztonsági kamerák felvételeit a küldés időpontjából.
– Csinálja meg. És Claire?
– Igen?
– Szervezz nekem egy videóhívást Eric ügyvédjével és velük. Mondd meg nekik, hogy a cégem pánikba esett, és én személyesen akarok tárgyalni a „névtelen bejelentővel” a hírnevem megmentése érdekében. Hitessétek el velük, hogy nyertek.
Claire halkan felnevetett. – Ó, ezt imádni fogom. Hagyd, hogy ássák meg a saját sírjukat.
Csütörtök délután a laptopom előtt ültem a londoni irodámban. A képernyőm két részre volt osztva. A jobb oldalon a cégem jogtanácsosa, Astrid, és egy FBI-ügynök, akit a vállalati zsarolás és nemzetközi csalás gyanúja miatt vontak be, néma üzemmódban, kikapcsolt kamerával figyelték a hívást. A bal oldalon a Zoom-szoba várakozója villogott.
Kattintottam, és beengedtem őket.
Eric arca jelent meg a képernyőn. Borotválatlan volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. A háttérben Diane ült, kihúzva magát, mintha egy trónon ülne, pedig csak egy olcsó, műbőr kanapé volt.
– Nos, nos, nos – kezdte Diane, azzal a régi, mézesmázos, de mérgező hangjával. – Nézzétek, ki jött rá, hogy nem futhat el a tettei elől.
Eric közelebb hajolt a kamerához. – Azt hitted, tönkretehetsz minket, és csak úgy elsétálhatsz? Te hagytál minket az utcán. A saját húgomnak egy lyukban kellett megszülnie a gyerekét miattad.
A hangom reszketését színlelve válaszoltam: – Mit akartok, Eric? Miért írtatok a cégemnek?
– Csak igazságot – mondta Eric, és a szemeiben felcsillant a régi, kegyetlen fény. – Ha elvesztem a munkámat, te is elveszíted a tiédet. Hacsak…
– Hacsak mi? – kérdeztem halkan.
Diane átvette a szót. – Hacsak nem teszed jóvá, amit elrontottál. Tudjuk, mennyiért adtad el a házat. Tudjuk, milyen jól keresel ott Londonban. Kétmillió dollár. Ez a mi árunk a hallgatásért. Ha átutalod az összeget a megadott számlára, a névtelen bejelentő ír egy bocsánatkérő levelet a cégednek, mondván, hogy téves információkat kapott. Ha nem, minden nap újabb e-mailt küldünk. A sajtónak, a partnereidnek, mindenkinek.
– Kétmillió dollár… – suttogtam. – Ez zsarolás, Diane.
– Ez kártérítés, drágám – mosolygott az anyósom. – Te hívod, aminek akarod.
Éreztem, ahogy egy jéghideg, tökéletes nyugalom árad szét a testemben. Hátra dőltem a drága, bőr irodai székemben, és az ujjaimat összekulcsoltam. A színlelt félelem másodpercek alatt eltűnt az arcomról, átadva a helyét annak a könyörtelen vezetőnek, akivé az elmúlt évben váltam.
– Kártérítés – ismételtem meg, immár határozott, éles hangon. – Érdekes jogi fogalom. Kár, hogy ti nem jogászok vagytok, hanem csak két kétségbeesett, inkompetens bűnöző.
Eric összezavarodott. – Miről beszélsz?
Felemeltem a kezemet, és jelt adtam. – Kérem, kapcsolják be a kamerákat.
A képernyő hirtelen megtelt új ablakokkal. Megjelent Astrid hideg, svéd arca. Megjelent a vállalat vezető jogtanácsosa. És ami a legfontosabb, megjelent Davis ügynök az FBI kiberbűnözési és zsarolási osztályáról.
Diane arcáról úgy olvadt le a mosoly, mintha savat öntöttek volna rá.
– Eric, Diane – mondtam, a hangom visszhangzott a csendes irodámban. – Bemutatom önöknek a cégem jogi és HR vezetőségét, valamint Davis különleges ügynököt. Az elmúlt tíz percben többszörösen, rögzített vonalon, tanúk előtt követtek el zsarolást és nemzetközi hírnévrontást. Ezenkívül – folytattam, miközben felmutattam egy kinyomtatott fotót a kamerának, amit a magánnyomozó küldött – pontosan tudjuk, hogy Eric mikor és melyik kávézóból küldte az első e-mailt.
