Elfordította a tekintetét.

Elsétáltam mellette.

Azon az estén egyedül ültem a hátsó verandámon, miközben az eső lágyan kopogott a fák között.

A mögöttem lévő ház csendes volt.

Nincs kritika.

Nincsenek viták.

Senki sem aszerint mérte az értékemet, hogy mit gondolt, hogy megvett.

Daniel és Margaret szinte mindent magukkal vittek, amit csak el tudtak vinni.

És valahogy ez volt a legnagyobb szívesség, amit valaha tettek nekem.

Mert amikor elhajtottak, azt hitték, kiürítették az életemet, otthagyták az egyetlen dolgot, amire igazán szükségem volt.

A szabadságom.

4. RÉSZ

Két évvel később az életem egy svájci óra hideg, kiszámítható és tökéletes pontosságával működött. Ügyvezető partnerként a napjaim már nem apró szerződések átnézéséből álltak, hanem több tízmillió dolláros kereskedelmi felvásárlások irányításából. A nevem – immár újra a leánykori nevem, Clara Vance – egyet jelentett a könyörtelen, de makulátlanul tiszta jogi képviselettel a város ingatlanpiacán.

Egy esős kedd reggel Rachel Kim, aki időközben a cégtársam és az egyik legközelebbi barátom lett, egy vastag, fekete bőrbe kötött aktát tett az asztalomra. A város feletti kilátást nyújtó sarokirodám csendjét csak az esőcseppek halk kopogása törte meg az üvegfalon.

– Ezt magam akartam neked behozni – mondta Rachel, és a hangjában volt valami furcsa, visszafojtott feszültség. Egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly bujkált a szája sarkában.

Felnéztem a kávémból. – Mi az? Csak nem egy újabb unalmas raktárkomplexum felvásárlása a belváros szélén?

– Nem egészen. Marcus Thorne küldte át az anyagot. – Marcus az egyik legnagyobb ügyfelünk volt, egy ingatlanmágnás, aki előszeretettel vásárolt fel csődbe ment, de jó elhelyezkedésű hoteleket és luxusingatlanokat, hogy aztán profittal értékesítse őket. – Szemet vetett egy tóparti birtokra, amelyet egy butik hotellé akartak alakítani, de a tulajdonos kifogyott a tőkéből, a hitelezők pedig tegnap megindították a végrehajtást. Marcus meg akarja venni a banki követelést, hogy áron alul szerezze meg az egészet.

– Akkor mi a probléma? Ez egy rutineljárás – mondtam, miközben kinyitottam az aktát.

– Nézd meg a tulajdonos LLC nevét. És a mögötte álló haszonhúzót.

Végighúztam az ujjamat a papírokon. A cég neve Lakeside Serenity LLC volt. Amikor a tulajdonosi szerkezethez lapoztam, a tekintetem megakadt egy néven.

Margaret Mercer.

Hátradőltem a székemben, és egy hosszú másodpercig csak némán meredtem a papírra. A tóparti ház. Az a ház, ahová Daniel menekült, miután kipakolta az enyémet. Úgy tűnik, Margaret nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a fia munkanélküli lett, a saját vagyona pedig megcsappant az eladott ezüstök és a presztízsveszteség miatt. Megpróbált nagyot álmodni. Jelzálogot vett fel a tóparti házra, megvásárolta a szomszédos telkeket, és felbérelt egy drága tervezőirodát, hogy luxus elvonulóhelyet építsen gazdag nők számára.

Csakhogy az üzleti élet nem olyan, mint a teadélutánok, ahol a leghangosabb és legarrogánsabb nő nyer. Az üzlet könyörtelen matematika. Margaret túlköltekezett, rossz kivitelezőket választott, és a projekt még azelőtt becsődölt, hogy az alapokat befejezték volna.

– Elvállalod? – kérdezte Rachel halkan. – Ha összeférhetetlenséget érzel, átadhatjuk másnak az irodában. Vagy akár visszautasíthatjuk Marcust is, bár azt nem ajánlom.

Kinéztem az ablakon a szürke városra. Eszembe jutott az a nap, amikor Margaret ott állt a konyhámban, és azt suttogta, hogy keményebben kellett volna küzdenem a házasságomért. Eszembe jutott, ahogy mosolygott, miközben a fia vitte a kanapémat.

Lassan becsuktam az aktát, és egyenesen Rachel szemébe néztem.

– Nincs összeférhetetlenség – mondtam jéghideg, üzleti hangon. – Margaret Mercer számomra már csak egy adószámmal rendelkező jogi entitás. Készítsd elő a papírokat Marcusnak. Végrehajtjuk az akvizíciót. És értesítsd a Lakeside Serenity LLC jogi képviselőjét, hogy péntek reggel kilenckor várom őket a tárgyalónkban az eszközátadás megtárgyalására.

Rachel elmosolyodott. – Értettem, főnök.

5. RÉSZ

Péntek reggel 8:55-kor a cégem legnagyobb, huszadik emeleti tárgyalójában ültem. A hatalmas, sötét diófa asztal túlsó végén Marcus Thorne képviselője foglalt helyet, míg én az asztalfőn várakoztam, tökéletesen szabott fekete kosztümben, a hajam szoros kontyba fogva. Az asztalon csak a laptopom, egy toll és a végrehajtási dokumentumok hevertek.

Kilenc óra tíz perckor kinyílt az ajtó.

Margaret Mercer lépett be, nyomában egy izzadt, olcsó öltönyt viselő ügyvéddel. Margaret megváltozott. Már nem az a ragyogó, félelmetes matriarcha volt, akitől a férjem egész életében rettegett. A haja ugyan még mindig tökéletesen volt beszárítva, de a festés már nem rejtette el teljesen az ősz hajtöveket. A kosztümje, bár egykor drága lehetett, mintha egy számmal nagyobb lett volna rá. A tartása, amely egykor parancsoló volt, most védekezővé zsugorodott.

Amikor meglátott az asztalfőn, megtorpant. A lélegzete elakadt, a szemei elkerekedtek.

– Te… – suttogta, és a hangja megremegett a döbbenettől és a dühtől. – Mit keresel te itt?

– Jó reggelt, Mrs. Mercer – mondtam egyenletes, udvarias hangon, mintha csak egy futárt üdvözölnék. – Kérem, foglaljanak helyet. Én vagyok a Marcus Thorne befektetési csoportjának vezető jogi képviselője. Mi fogjuk lebonyolítani a Lakeside Serenity LLC eszközeinek átvételét.

Margaret ügyvédje zavartan pislogott kettőnk között. – Önök ismerik egymást?

– Korábban rokoni kapcsolatban álltunk – mondtam, miközben egyetlen millimétert sem engedtem az arckifejezésemből. – De ma kizárólag a hitelező és az adós viszonylatában vagyunk itt.