A találkozó kibékülés nélkül ért véget.

Álvaro Madridba ment és egy szállodában aludt.

Klára egyedül tért vissza.

Mateo lekapcsolta a konyhai villanyt, és egy darabig a sötétben ült. Tisztábban látta a dolgokat, de nem érezte magát győztesnek. Az igazság nem hozta vissza a pénzszámolással töltött teleket, sem a fia által le nem hívott telefonokat.

A következő hetekben a történet egyre kínosabb lett.

Sergio azt állította, hogy Clara volt az, aki mindent engedélyezett.

Clara kijelentette, hogy Sergio tervezte a számlákat.

A szülei étterme közvetett átutalásokat kapott a beszállítókon keresztül.

A pénz egy része fedezte Clara házasságkötése előtti lakásának törlesztőrészleteit is.

Álvaro rájött, hogy a megtévesztés nem egy nagy döntéssel kezdődött, hanem egy túl sokszor ismételt apró indoklással.

Máté viszont nem volt hajlandó nyilvános háborúvá változtatni az életét.

Felbérelt egy guadalajarai ügyvédet, átadta a dokumentumokat, és a megfelelő csatornákon keresztül megvizsgáltatta az egyes felelősségi köröket.

Amikor egy szomszéd megkérdezte tőle, hogy „elsüllyeszti-e” a menyét, így válaszolt:

–Nem akarok senkit sem elrontani. Nem akarom, hogy bárki is valaha is az én hallgatásomra hagyatkozva éljen.

Álvaro kezdeményezte a szétválást.

Nem ugyanazon a napon tette, és nem is egy jelenet közepén. Hetekig tartott. Beszélt Clarával, átnézte a beszámolókat, meghallgatta a különböző nézőpontokat, tanácsot kért, és elfogadta azt, amit elviselhetetlennek talált: a szeretete nem tette igazzá azt, amit tett.

A legnehezebb nem az volt, hogy eldöntsék, mitévők legyenek a házasságukkal.

Az apját nézte.

Egyik délután egy borítékkal tért haza.

– Visszaszereztem a pénz egy részét.

Mateo még csak ki sem nyitotta.

-Mennyi?

– Jelenleg 74 000 euró.

-JÓ.

– Új házat akarok venni neked.

Mateo röviden felnevetett.

– Még mindig azt hiszed, hogy mindent meg lehet oldani valami vásárlásával.

Álvaro hallgatott.

Mateo a radiátorra mutatott.

– Kezdd azzal, hogy ezt kijavítod.

Másnap megérkezett egy technikus.

Aztán megjavították a tetőt.

Kicserélte a kazánt.

Megjavították a csapot.

Mateo beleegyezett, hogy heti kétszer otthoni gondozást fog végezni, de személyesen készített interjút a gondozóval. Emellett egy vidéki taxiszolgálatot is felbérelt az orvosi vizsgálataira, és nyitott egy új bankszámlát, ahol csak neki volt aláírási joga.

Nem mozdult.

Nem vágyott luxuslakásra.

Továbbra is látni akartam a diófát az udvaron, kenyeret venni ugyanabban a boltban, és fociról beszélgetni a férfiakkal a bárban.

Álvaro szerdánként elkezdte látogatni.

Nem küldte el Clarát.

Nem küldött asszisztenseket.

Nem küldött sofőrt csomagokkal.

Menni készült.

Eleinte kínosak voltak ezek a látogatások. Az időjárásról, a munkáról és jelentéktelen hírekről beszélgettek. Mindketten tudták, hogy évek teltek el közöttük.

Egészen addig, amíg egy szerdai napon Mateo letett egy kartondobozt az asztalra.

Belül Álvaro első cégének dokumentumai voltak: régi számlák, nyomtatott költségvetések és egy fénykép a 26 éves fiáról, amint egy apró irodában ül.

– Megőrizted mindezt?

– A könyvvizsgáló őrzi a dokumentumokat.

Álvaro elmosolyodott.

Aztán megtalálta a Mateo által a cég bezárásakor befektetett 96 000 eurós befektetésről szóló számlát.

– Soha nem adtam vissza őket neked.

– Nem kölcsönről volt szó.

– Szóval, mik voltak azok?

Mateonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Bizalom.

Álvaro lesütötte a tekintetét.

A szó úgy lebegett közöttük, mint egy bankban meg sem jelenő adósság.

Hónapokkal később a jogi eljárás még mindig folyamatban volt. További összegeket sikerült visszaszerezni, és számos tranzakciót felülvizsgáltak. Mateo nem beszélt róla a szomszédokkal. Azt sem engedte, hogy Álvaro a kapcsolatait felhasználva bármit is felgyorsítson.

„Ha másoknak szabályokat követelünk, azok ránk is vonatkoznak” – mondta neki.

Clara látni akarta Mateót.

Csak egyszer fogadta el.

Egy alcalá de henaresi kávézóban találkoztak. A nő soványabbnak tűnt, és a kezét összekulcsolta az asztalon.

– Nem várom el tőled, hogy megbocsáss nekem – mondta.

– Akkor ne kérdezz tőlem.

Klára bólintott.

– Azt akartam mondani, hogy soha nem gondoltam volna, hogy így fogsz élni.

Mateo ránézett.

–Ez volt a probléma. Nem arra gondoltál, hogyan él. Azon gondolkodtál, hogyan magyaráznád meg a pénzt.

Némán sírt.

Mateo nem érzett megelégedést.

Csak fáradtság.

Mielőtt elment, Clara még valamit bevallott: az állítólagos cselekvőképtelenségéről szóló aktát hét hónappal apák napja előtt indították el. Azért készítette, mert attól tartott, hogy ha Mateo átnézi a számlákat, visszaszerezheti az alap feletti irányítást.

Ez véget vetett az utolsó kétségnek is.

Nem volt kétségbeesett reakció, amikor felfedezték a megtévesztést.

A hiteltelenítésére irányuló stratégia már korábban elkezdődött.

Mateo kiment a menzából és felhívta Álvarót.

– Most már tudom, amit tudnom kellett.

– Mit mondott neked?

–Hogy nem veszítem el az emlékezetemet. Megpróbálta megőrizni a történetet.

Ettől kezdve Mateo felhagyott a nyomozással.

Átadta a fekete jegyzetfüzetet az ügyvédjének, kivéve az utolsó néhány oldal másolatát. Már nem akarta, hogy minden reggeli banki tranzakciókkal kezdődjön.

Újra férfi akart lenni, nem egy akta.

Októberben, amikor beköszöntöttek az első hideg idő, Álvaro megjelent egy szatyorral. Burgonyát, sárgarépát, póréhagymát, csicseriborsót és egy darab sonkát hozott ki.

—Mi ez az egész?

– Megyek ebédet készíteni.

Mateo gyanakodva nézett rá.

– Nem tudsz főzni.

– Ezért hoztam kenyeret.

A konyhát gőz, esetlen tréfák és egy túl kicsi edény csörömpölése töltötte be. A pörkölt egy kicsit túl sós lett.