Richard karizmatikus, érinthetetlen mosolya azonnal elpárolgott. Arcára egy csúcsragadozó sápadt, dadogó döbbenete hullott, amikor hirtelen rájön, hogy vakon lépett bele egy acélcsapdába. Lenézett a jobb kezére, és rémülten jött rá, hogy valójában még mindig a nehéz bőrövet szorongatja.
A tisztek ösztönösen a fegyveröveikre tévedtek, és kicsatolták a tokjukat. A konyhában a légkör azonnal erőszakosan ellenségessé vált.
„Hazudik! Hisztérikus, drámai nő!” – üvöltötte Richard, és hangja elcsuklott, miközben gondosan karbantartott álarca pánikba fulladt. „Evelyn, mondd meg nekik! Mondd meg nekik, hogy elbotlott!”
– Teljesen megőrült a bánattól, tisztek, kérem – csattant fel Evelyn, gyöngy nyakláncát szorongatva, tökéletesen eljátszva az aggódó, áldozati nagymamát. – Fogalma sincs, mit beszél.
– Teljesen, de tökéletesen tiszta fejjel gondolkodom – javítottam ki simán. Nem néztem anyámra. Tekintetemet a teraszra vezető grandiózus franciaajtókra fordítottam.
Egy csapat rémült vendég gyűlt össze az ajtóban, akik úgy kukkoltak be, mint a kukkolók. Többen közülük, a gazdagok morbid, groteszk kíváncsiságától hajtva, okostelefonjukat tartották a magasba, a képernyők világítottak a félhomályban. A teraszon filmezték a születésnapi köszöntőt, és amikor odabent elkezdődött a sikítozás, egyszerűen tovább rögzítették.
– Rendőrök! – parancsoltam, hangnemem semmilyen vitára vagy habozásra nem hagyott teret. – Követelem, hogy azonnal biztosítsák ezt a helyiséget. Sürgős körülmények között utasítom önöket, hogy kobozzák el az ajtóban tartózkodó személyek digitális eszközeit. Többrendbeli nagyfelbontású videofelvétellel rendelkeznek, amelyek súlyos gyermekbántalmazást és bűncselekmény veszélyeztetését dokumentálják.
A vezető tiszt élesen biccentett partnerének, aki azonnal az ajtó felé indult, és parancsolóan utasította a tehetős társasági hölgyeket, hogy adják át telefonjukat a bizonyítékok megőrzésére hivatkozva. A tömeg felháborodottan felháborodott, ügyvédjeikről suttogtak, de a kitűző és a teremben uralkodó hajthatatlan, hajthatatlan tekintély elhallgattatta őket.
Evelyn hangosan felnyögött, és a rémülettől a szája elé kapta a kezét. „Valerie! Hogy merészeled ezt tenni az apáddal? Az összes barátunk előtt! Tönkreteszed a hírnevünket!”
– Ő nem az apám – suttogtam, előrelépve, és egyenesen Richard rémült, kidülledt szemébe nézve. – Erőszakos bűnöző. És egy ketrecben fog meghalni.
A mentősök óvatosan felemelték Avát egy kicsi, merev hordágyra. „Mennünk kell, anya” – mondta az orvos sürgető hangon. „A koponyán belüli nyomása rohamosan emelkedik. Azonnal idegsebészre van szükségünk.”
– Menj! – mondta Daniel, és vad, biztos erővel ragadta meg a vállamat. – Gyere vele a mentőautóba. Én elintézem a dolgokat a rendőrséggel, és követlek a kórházba.
Ahogy megfordultam, hogy kövessem a hordágyat ki a bejárati ajtón, tudomást sem véve a rémült vendégek tekintetéről, az első tiszt odalépett Richardhoz. „Uram, le kell tennie a biztonsági övet a földre, megfordulnia, és a háta mögé kell tennie a kezét.”
Richard dühöngött. Követelni kezdte drága vállalati ügyvédjét, azzal fenyegetőzött, hogy kirúgja a rendőröket, trágárságokat ordítozott, és végre leleplezte igazi, mérgező természetét a környék előtt.
De a kiabálás és a bilincscsörgés közepette Daniel félrehúzott egy pillanatra. Benyúlt a zsebébe, és egy nehéz, rozsdás vaskulcsot csúsztatott a vérfoltos tenyerembe.
– Bementem a dolgozószobájába, miközben a konyhába belépő rendőrök elterelték a figyelmüket – suttogta Daniel, szeme elsötétült a félelmetes, abszolút ígérettől. – Megtaláltam a kilazult tölgyfa padlódeszkát a perzsa szőnyeg alatt, amiről évekkel ezelőtt meséltél. Én rögzítettem a dobozt.
A homlokát az enyémhez nyomta. „Ideje kinyitni a fekete dobozt, Val. Égesd el mindet.”
