Fogalma sem volt róla, hogy pontosan abban a pillanatban, mélyen a zsebemben eltemetve, a telefonom csendben szinkronizált egy hatalmas, titkosított fájlt egy biztonságos, külső szövetségi szerverre.

2. fejezet: A bárányok hallgatnak

A becsapódás egy vakító fehér fényrobbanás volt.

Arthur fonákja egy lengőajtó erejével csapódott belém. Családi címerének nehéz aranya közvetlenül a bal arccsontomnak csapódott. Mielőtt az agyam még feldolgozhatta volna a kínzó fájdalmat, hallottam a csont reccsenésének émelyítő, üreges reccsenését . Az erő felemelt a lábamról, az ezüsttálca hevesen a padlóra zuhant, kaviárt és kristályt záporozva szét.

A makulátlan fehér márványra rogytam, a vállamra nehezedett az esés. A terem vadul forgott, megdőlt, és csillogó fények és rémült arcok kaleidoszkópjává homályosult. Egy magas hangú csengés ütött meg a fülemben, elnyomva a bálterem hirtelen, tökéletes csendjét. Levegő után kapkodtam, a réz íze elöntötte a számat, miközben egy meleg, sűrű bíborvörös tócsa kezdett szétterjedni a csiszolt padlón az arcom alatt.

Vártam a sikolyokat. Vártam a rémület kiáltásait, a kormányzó biztonsági őrei közbeavatkozását, valakit – bárkit –, hogy orvosért kiáltson, vagy elrántsa a kezemből ezt a szörnyeteget.

De nem volt semmi.

Duzzadt, vértől elmosódott bal szememen keresztül felnéztem a körülöttem tornyosuló alakokra. Atlanta hetven legbefolyásosabb influenszere, politikusa és üzleti mogulja tökéletesen mozdulatlanul állt. Nem a sokktól, hanem a gyávaságtól dermedtek meg. Hideg, halk mormogás futott végig a termen, száz ember hangja, akik kollektíven úgy döntöttek, hogy a beavatkozás rossz az üzletnek. Arthur Waverlyvel szembeszállni pénzügyi öngyilkosságot jelentett. Így hát figyeltek.

Apám fölöttem állt, mellkasa kissé hullámzott, és úgy igazgatta a bilincseit, mintha épp egy makacs rovart csapott volna le. Nem bánkódónak tűnt, inkább felmentettnek.

Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a fejem, és megkeressem azokat, akik osztoznak a vérrokonságban. Anyám, Eleanor, a jégszobor közelében állt, kifogástalanul egyenes testtartással. Nem rohant előre. Ehelyett elegánsan ajkához emelte kristályfuvoláját, és lassan kortyolt egyet a pezsgőjéből. Békésen mosolygott a mellette álló rémült fiatal társasági hölgyre, és elég hangosan mormolta ahhoz, hogy halljam: „Mindig is olyan hihetetlenül drámai volt. Olyan kétségbeesetten vágyott egy jelenetre.”

Pár lépésnyire Julian megtörte a csendet. Tapsolni kezdett. Lassú, ritmikus, gúnyos taps visszhangzott a hatalmas térben. „Takarítsd ki a szemetet, apa!” – kiáltotta, miközben jóképű arca diadalmas vigyorra torzult. „Mutasd meg a részvényeseknek, hogyan bánunk a holtteherrel!”

A puszta, lélegzetelállító kegyetlenség fizikai csapásként nehezedett rám, mint az arcomba mért ütés. Ez nem család volt, hanem egy kartell.

Arthur hatalmas és durva kezei hirtelen markolászták a hajamat. Elakadt a lélegzetem, amikor felrántotta a felsőtestemet a padlóról, a hajam töve tiltakozva visított. Hátrahúzni kezdett, el a társaság közepétől, a nehéz tölgyfa ajtók felé, amelyek a cselédfolyosókra vezettek. A lábaim hasztalanul vonszolták magukat utánam, a sarkam a márványon súrlódott.

Ahogy a padlón vonszoltak, miközben egy darab emberi szemetet dobtak ki, a tekintetem találkozott Mrs. Sterlingével , annak a szenátornak a feleségével, aki megdicsért. Az utamban állt. Remegő, vérfoltos kezemet nyújtottam felé, néma segítségkérésként.

Mrs. Sterling lenézett rám, szeme tágra nyílt szánalommal és mély undorral vegyes volt. Ahogy vérző arcom közelebb húzódott a lábához, kecsesen felemelte ezüstös, gyöngyökkel díszített ruhája szegélyét. Megfontolt, óvatos lépést tett hátra, ügyelve arra, hogy egyetlen csepp vérem se súrolja piros talpú Louboutin cipőjét.

Ez volt az a pillanat, amikor gyermekkorom utolsó, törékeny illúziója szertefoszlott. A város elitje nemcsak bűnrészes volt, hanem velejéig rothadt, üres emberi héjak, drága selymet viselve. Megérdemelték mindazt, ami rájuk várt.

Miközben apám bevonszolt a nehéz tölgyfa ajtókon, és a hatalmas bálterem eltűnt mögöttem, nem sikítottam. Nem sírtam. Az arcomban érzett fizikai fájdalom gyötrő volt, lüktető, szüntelen tűzként égett, de alatta hideg, sötét eufória kezdett virágozni a mellkasomban.

Hideg, rémisztő mosolyra húzódtak a szám, vér festette be a fogaimat. Suttogtam az üres, sötét folyosóra, a szavakat alig hallhattam apám nehézkes lélegzete miatt.

„Tíz másodperc. Kilenc. Nyolc…”

Mire számoltam vissza? Az egész világuk felrobbanására.

3. fejezet: A romok építésze

A Waverly-birtoknak hatalmas, földalatti borospincéje volt. Kőfalak, nedves föld és magas tölgyfahordók labirintusa volt, amelyet úgy terveztek, hogy a szüreti bordeaux-i borokat pontosan ötvenöt fokon tartsa. Ráadásul teljesen hangszigetelt volt.

Arthur lelökött az utolsó három kőlépcsőn. Egy poros üvegekkel teli állványnak csapódtam, az üvegek szilánkokra törtek körülöttem, ahogy a hideg, poros padlóra zuhantam. A nehéz, vaspántos ajtó becsapódott felettem, majd a retesz kattanása hallatszott , ahogy a helyére csúszott.

Be voltam zárva a sötétbe.

Sokáig feküdtem ott, a padló fagyos nedvessége átszivárgott szakadt, szénfekete ruhámon. Remegő ujjaimat gyengéden a bal arcomhoz nyomtam. A bőr felrepedt, a hús forró és veszélyesen duzzadt. Éreztem a csont kiemelkedését; rosszul állt össze, szaggatottan és élesen állt a felszín alatt. A fájdalom hányingert keltett, szédüléshullámok csaptak rám.

De ahogy a koromsötétben feküdtem, a szemeim vad fényben ragyogtak. Bezártak a sötétbe, mert azt hitték, hogy összetört, legyőzött és tehetetlen vagyok. Azt hitték, hogy ugyanaz a rémült kislány vagyok, aki az ágya alá bújt, amikor Arthur léptei dübörögtek a folyosón.

Feltűnően, katasztrofálisan tévedtek.

Felültem, és a hátamat egy hideg tölgyfahordónak támasztottam. A kezem a ruhám szegélyére vándorolt, végigsimítva a vastag, rejtett varráson, amit hónapokkal ezelőtt gondosan összevarrtam. Egy éles rántással az anyag elszakadt, és előhúztam egy kicsi, titkosított, égőtelefont.