Hayes nyomozó komor pillantást váltott Price-szal. „Együttműködünk a jogi csapatukkal és egy charlestoni taktikai egységgel. Betörünk a Willow Lane-i lakásukba. Bedrótoljuk a nappalit, és egy csapat civil ruhás rendőr fog várakozni a sötétben.” Szünetet tartott, hagyta, hogy leülepedjen a terv súlya. „Mert amikor az emberek azt hiszik, hogy sikeresen elkövettek gyilkosságot, az első dolguk, miután hazaérnek, az ünneplés. És hagyjuk, hogy felakasszák magukat.”

Összeszorult a mellkasom. A gyerekkori otthonom. A nappali, ahol a házi feladatomat csináltam, hamarosan pókhálóvá változott.

– De mi van, ha tagadják? – suttogtam, miközben a félelem visszatért. – Mi van, ha drága ügyvédeket fogadnak, és azt mondják, hogy tényleg baleset volt?

Price nyomozó felállt, sziluettje eltakarta a konyhai fényt.

– Pontosan ezért nem maradsz itt ma este – mondta komoran. Mert amikor a csapda becsukódik, nem fognak csendben megadni magukat. A szemükbe kell nézned, és magadnak kell befejezned.

4. fejezet: A pókháló
A menedékhely egy jellegtelen, egyemeletes téglaépület volt Atlanta , Georgia külvárosában . Intenzíven szaglott a fehérítőtől, az állott kávétól és mindazok fantomszorongásától, akik előttem ott rejtőztek.

Törökülésben ültem egy kemény, egyszemélyes ágy közepén, egy túlméretezett szürke melegítőnadrágban, amit a szövetségi ügynökök biztosítottak. A szobát egyetlen éjjeli lámpa betegesen sárga fénye fürdette. Egyre szorosabbra húztam a karcos gyapjútakarót a vállam körül, próbálva elűzni az óceán fantomhűvösségét, ami még mindig a csontjaim velőjéhez tapadt. Teljesen elszakadtam a valóságtól, egy szellemként kísértve egy olyan életet, ami már nem hozzám tartozott.

Az okostelefonom baljóslatúan állt az olcsó, furnér éjjeliszekrényen. Szigorú, megalkuvást nem ismerő parancsokat kaptam: Semmilyen körülmények között ne próbálj meg hozzáférni a közösségi médiához, és ne lépj kapcsolatba senkivel. A teljes adatvesztés teljes volt.

De Julia Harper megígérte, hogy közvetlen vonalon elérhetem a műtétet.

Ahogy a nap lebukott Atlanta látképe alá, hosszú, sötét árnyékokat vetve a steril hálószoba falaira, a képernyőmön egy steril, rémisztő szöveges üzenet jelent meg Juliától.

A csapat a helyén van. A vezetékek feszültség alatt vannak. A gyanúsítottak járműve épp most állt meg a Willow Lane kocsifelhajtón. Elállt a lélegzetem.

Lehunytam a szemem, és hirtelen már nem Atlantában voltam. Fantomként lebegtem a saját charlestoni otthonom előcsarnokában. Tökéletesen magam előtt láttam a hatalmas tölgyfát az udvaron, nehéz ágait moha borítja. Elképzeltem a tornáchintát, amit nagyapám aprólékosan felakasztott, amikor nyolcéves voltam, azt, amelyiken olvasgattam, miközben kerültem a szüleim dühös, suttogó vitáit a konyhában. Elképzeltem apám ezüstszínű teherautóját, ahogy lustán parkol a telekhatáron, és anyám piros sportkocsiját, ahogy a garázsban áll.

Egy ház volt, melyet makulátlan, gondozott telkek alapjára építettek. És a bontógolyó épp megérkezett a bejárati ajtóhoz.

Tíz gyötrelmes perc telt el. A menedékházban fülsiketítő csend uralkodott. A képzeletemben rettenetes forgatókönyvek keringtek. Mi van, ha észreveszik a padlódeszkákon elszórt port? Mi van, ha apám megpillant egy ügynök árnyékát a folyosói tükörben?

Aztán a telefon hevesen rezegni kezdett a fának dőlve. Julia hívott.

Felkaptam, de annyira remegett a kezem, hogy majdnem elejtettem a készüléket. – Julia?

– Megvannak, Marissa – hallatszott a hang a hangszóróból. Nem egy ügyvéd hangja volt, aki a történteket közli. Egy vadász vad, diadalmas hangja volt, aki a zsákmánya felett áll. – Bilincsben vannak.

Kifújtam egy levegőt, amit mintha azóta benntartottam volna, hogy vízbe estem. „Mondd el pontosan, mi történt.”

Julia mély lélegzetet vett, és a történet, amit elmesélt, olyan ocsmány képet festett rólam, hogy végre kiölte belőlem az utolsó csepp szeretetet is, amit azok iránt tápláltam, akik megteremtettek.

Elmesélte, hogyan nyílt ki a bejárati ajtó. Hogyan sétáltak be Gregory és Denise az előcsarnokba, nem sírva, nem tárcsázva kétségbeesetten a parti őrséget, hanem nevetve. A lottónyertesek szédült, mámoros nevetése volt ez, akik épp most fedezték fel az aranyszelvényt a zsebükben. Még mindig nedvesek voltak az óceán permetétől, és egy üveg drága pezsgőt cipeltek, amit a kikötőben vettek.

Denise lazán lerúgta a dizájnerszandálját, és vászon strandtáskáját a drága perzsa szőnyegre ejtette.

– Nos, be kell vallanom, ez sokkal könnyebb volt, mint amire számítottam – sóhajtott fel boldogan anyám, miközben kipattintotta a pezsgősüveg dugóját. – Félmilliárd dollár egy gyors reggeli úszásért.

Gregory sötét, morajló kuncogást hallatott, miközben bezárta a reteszt. „Emlékeztess, hogy küldjek egy nagyon drága virágkompozíciót az Atlanti-óceánhoz.”

Julia elmesélte, hogyan ballagtak be a nappaliba – az én nappalimba –, és izgatottan kezdték el felosztani a kivégzésem zsákmányát. Denise egy többszintes, Manhattan látképére néző penthouse lakást követelt, és a padlótól a mennyezetig érő ablakokról hadovált. Gregory azzal válaszolt, hogy egy villa vásárlását tervezi a spanyol tengerparton, és egy flottányi importált sportkocsit, csak hogy feldühítse a country club igazgatósági tagjait. Agresszívan, örömmel költötték a vérpénzt, mielőtt a só még megszáradt volna a bőrömön.

Fogalmuk sem volt, hogy a nagyfelbontású mikrofonok minden egyes szótagot rögzítenek.

„És aztán?” – suttogtam a telefonba, miközben a tiszta, hamisítatlan düh könnyei csípték a szemem.

– És akkor – mondta Julia simán – Hayes nyomozó kilépett a konyhakamrából.

Láttam magam előtt. Láttam a magas nyomozót, kezében csillogó jelvénnyel, ahogy kilép a környezeti fénybe. Magam előtt láttam Price nyomozót, ahogy simán leereszkedik a falépcsőn, kezében fegyverrel, halálos tekintélyt sugározva. Két nehézfegyverzetű taktikai tiszt bukkan elő az étkező árnyékából.