Így fogtad a tollat, miután abbahagytad az engedélyre való várakozást.
Végül rendesen bekereteztem a 2010-es elfogadó levelet – jó minőségű üveg, savmentes hátlap –, és felakasztottam a díjam mellé.
A falnak nézve.
Az emberek néha megkérdezik, hogy miért.
Mert vannak dolgok, amiket meg kell őrizni anélkül, hogy örökké bámulnák őket.
Bár már nem a munkám, a legtöbb reggelen még mindig megállok Whitmore Hallban napkelte előtt.
Üdvözlöm a legénységet.
Belépek a 112-es szobába.
Aztán szétválogatom a krétát.
Teljes botok szín szerint.
Csönkök a sarokbögrében.
Ugyanaz az apró, láthatatlan rend, ami az első dologgá vált bennem, amit egy másik ember elég közelről észrevett ahhoz, hogy megértse.
Néhány héttel a diploma megszerzése után anya küldött nekem egy fényképet a nappali faláról.
A Megan Múzeum megváltozott.
Középen egy újonnan bekeretezett kép volt rólam a Hartwell gála színpadán, amint kezet rázok Everett Haillel.
A hátuljára anya ezt írta:
Mindig ez volt a legjobb fal a reggeli fénynek.
Egy darabig tanulmányoztam a mondatot.
Aztán betettem a fényképet a konyhafiókba két használatlan arany névjegykártya mellé, és nekiláttam a munkának.
Végre velem akartak mutatkozni.
Végre abbahagytam az üres székeknek való fellépést.
