APÁM TEMETÉSÉN A FÉRJEM BEJELENTETTE, HOGY AZ ÖRÖKSÉGEM VÉGRE KIFIZETI A CSALÁDJA ADÓSSÁGAIT. AZ ANYÓSOM MÁR KI IS NÉZETT MAGÁNAK EGY 600 EZER DOLLÁROS HÁZAT. ÉN NÉMÁN TŰRTEM. DE A VÉGRENDELET FELOLVASÁSAKOR AZ ÜGYVÉD LETETTE APÁM RÉGI TELEFONJÁT AZ ASZTALRA, ELINDÍTOTTA A FELVÉTELT – ÉS HAT MÁSODPERCCEL KÉSŐBB A FÉRJEM FELUGROTT, ÉS AZT ÜVÖLTÖTTE: „KAPCSOLJA KI!”

Csend telepedett a szobára. Csak a kinti műhelyből beszűrődő légkulcsok zúgása törte meg. Emlékeztem Marjorie-re. Emlékeztem a parfümjére a temetésen. Arra, hogyan nevezte apámat „makacs öreg autószerelőnek”. Arra, hogyan próbálta meg elhitetni velem, hogy a gyász miatt képtelen vagyok a saját pénzügyeimet intézni.

– Írj neki vissza, Martin – mondtam halkan, de a hangomban nyoma sem volt megingásnak. – Egyetlen mondatot. – Hallgatom. – „A Harper Auto Supply és a Harper Family Protection Trust nem nyújt hitelt vagy adományt olyan személyeknek, akik korábban kísérletet tettek a cég megkárosítására.”

Martin elmosolyodott, felvette az aktát, és bólintott. – Pontosan ezt fogom tenni, Lydia. Apád büszke lenne rád.

Amikor az ügyvéd elment, felálltam, és kinéztem az ablakon. A régi kék teherautó még mindig ott állt a parkolóban. Már nem azzal jártam mindennap, de megtartottam. Emlékeztető volt. Arra, honnan jöttem, és arra, hogy soha többé nem engedem, hogy bárki a hátsó ülésre kényszerítsen a saját életemben.

5. rész

A tél hideg és könyörtelen volt abban az évben. A hó vastagon borította a kisváros utcáit, és a fagy szinte az ablaküvegekbe marta magát. Egy sötét, januári késő délutánon egyedül maradtam a boltban. A szerelők már hazamentek, csak én számoltam a kasszát és véglegesítettem a napi zárást.

A bejárati ajtó fölötti kis csengő hirtelen megcsörrent.

Nem néztem fel azonnal. – Sajnálom, már zárunk – mondtam a pult mögül. – Ha alkatrész kell, holnap reggel nyolctól vagyunk nyitva.

– Nem alkatrészért jöttem, Lyd.

A hangja úgy vágott belém, mint a jéghideg szél. Lassan felemeltem a fejem. Ott állt. Ethan.

Feltételesen helyezték szabadlábra jó magaviselet miatt. Tudtam róla, Martin két hete értesített, de valahogy mégis szürreális volt újra látni őt. A börtönévek nem múltak el nyomtalanul. A sötétkék, drága öltönyök eltűntek. Egy kopott, túl vékony télikabátot viselt, a haja ritkásabb lett, és a szemei alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy a bent töltött idő alatt megtanulta, milyen az, amikor valaki nálánál is erősebb.

Mégis, ahogy ott állt a pult előtt, megpróbálta felvenni azt a régi, arrogáns testtartást. – Szép hely – mondta, és körülnézett az újonnan felújított ügyféltérben. – Jól jött az apád pénze, mi?

Nem szóltam semmit. Nem nyúltam a telefonhoz, nem mutattam félelmet. Csak néztem őt. – Mit akarsz, Ethan? – Beszélni a feleségemmel. – Volt feleségeddel – javítottam ki hidegen. – És nekünk nincs miről beszélnünk. A bíróság kimondta az ítéletet. A válást évekkel ezelőtt véglegesítettük. Ha egy lépéssel is közelebb jössz, hívom a rendőrséget, és megsérted a feltételes szabadlábra helyezésed szabályait. Visszamész a celládba, még mielőtt a hó elolvadna.

Ethan arcizmok megfeszültek. – Nincs semmim, Lydia. A bátyám nem áll szóba velem. Anyám egy koszfészekben él, mert te megtagadtad tőle a segítséget. Senki nem ad munkát egy büntetett előéletűnek ebben a városban.

– És ez az én hibám lenne? – kérdeztem, és lassan előredőltem a pulton. – Te hamisítottad meg a papírokat. Te tervezted el, hogy kiforgatsz a vagyonomból apám temetésének napján. Te voltál az, aki nevetett azon, hogy mennyire „összetört” vagyok. Te tettél tönkre mindent, Ethan, a saját kapzsiságod miatt.

Előrelépett, a hangja hirtelen kétségbeesetté, szinte fenyegetővé vált. – Figyelj rám! Nyolc évet pazaroltam arra a házasságra! Ott voltam melletted, amikor senki más! Tartozol nekem, Lydia! Legalább annyival, hogy segélyt adsz a kezdéshez. Csak százezer dollár. Neked az aprópénz. Adsz százezret, és soha többé nem látod az arcomat.

Valami bennem, a legmélyebb ponton, elszakadt, de nem a félelemtől, hanem a dühtől. Az a nő, aki régen voltam, talán visszarettent volna ettől az embertől. Talán elkezdett volna magyarázkodni.

Én azonban csak kinyitottam a pult alatti fiókot. Ethan szeme ösztönösen oda villant, talán fegyvert vagy pénzkazettát várt. Ehelyett egy kis, fekete távirányítót vettem elő, és megnyomtam rajta egy gombot. A műhely hátsó részében felkapcsolódtak a hatalmas, ipari reflektorok, és az üvegfalon keresztül láthatóvá vált, hogy a szerelőm, a kétméteres, szikár Sam – akiről Ethan azt hitte, már hazament – épp egy hatalmas csavarkulcsot törölgetett egy ronggyal. Sam felnézett, egyenesen Ethanre.

Ethan összerezzent, és hátralépett.

– Látod azt a kamerát a sarokban? – mutattam a mennyezet felé. – És azt az ajtó felett? Ugyanaz a rendszer, amit apám szereltetett fel, csak modernizáltam. Jelenleg is rögzít. Ha nem fordulsz meg, és nem sétálsz ki ezen az ajtón azonnal, a felvételt, amelyen pénzt próbálsz zsarolni tőlem, közvetlenül a pártfogó felügyelődnek küldöm el.

Ethan arca hamuszürkévé vált. A kétségbeesése gyűlöletbe csapott át. – Te egy jéghideg, számító nő lettél – sziszegte.

– Nem – válaszoltam halkan. – Csak végre valaki olyan, aki megérdemli az apja földjét. Tűnj el az üzletemből!

Ethan egy utolsó, gyűlölettel teli pillantást vetett rám, majd sarkon fordult, és kiment az ajtón. A kis csengő még halkan szólt utána. Néztem, ahogy az alakja eltűnik a sűrű hóesésben, míg végül teljesen be nem nyelte a sötétség.

Sam kilépett a műhelyből, a csavarkulccsal a kezében. – Minden rendben, főnök? – kérdezte mély, dörmögő hangján. Ránéztem, és őszintén elmosolyodtam. – Minden a legnagyobb rendben, Sam. Zárhatunk.