A folyosón álló nagyapaóra éjfélt ütött. Abbahagytam a söprést. A ház végre elcsendesedett, csak a hűtőszekrény távoli zümmögése és az üveget csapkodó szél hallatszott. Odaléptem a magas, padlótól a mennyezetig érő ablakokhoz, ahonnan kilátás nyílt a sötét, burjánzó kertre. A sötétített üvegben megnéztem a tükörképemet – egy nedves fekete ruhás lány szellemét, aki neon seprűt szorongat. A lányt, akiről Patricia azt hitte, hogy összetört.

Lassú, dermesztő mosoly suhant át a szám sarkán. Előrehajoltam, leheletem bepárásította az üveget, és az üres szobának súgtam: „Ellenőrizned kellett volna a zárakat, Patricia.”

Míg Patricia fent szorgoskodott, ötezer dollár értékű vintage pezsgőt rendelt egy fekete kártyával, amiről feltételezte, hogy a hagyaték holnap könnyedén kifizeti, én elsiklottam a rám bízott házimunka mellett. Már nem takarítottam.

Apám hatalmas, kétszintes könyvtárának szívében álltam. A levegőben még mindig erősen érződött apám szaga – régi papírok, bőrkötések és a tinta halvány, fémes illata. A nehéz mahagóni ajtók zárva voltak, de nem tudták teljesen kizárni a második emeletről leszűrődő kaotikus, ünneplő zajt. Patricia és Tyler meghívták felszínes barátaik egy hordáját. Korai győzelmi bulit rendeztek, gúnyos pohárköszöntőket emeltek „Arthur nagylelkűségére”, miközben a férfi teste még ki sem hűlt a földben.

Odaléptem a nagyapám olajfestményéhez, amely a kandalló felett lógott. Benyúltam a nehéz, aranyozott keret mögé, és megtaláltam a rejtett reteszt. A festmény olajozott zsanérokon hangtalanul kitárult, feltárva egy elegáns, matt fekete fali széfet.

Az ujjaim a digitális billentyűzet felett lebegtek. Nem kellett kinyitnom. Már tudtam, mi hiányzik belülről.

Gondolataim egy esős keddre kalandoztak, három héttel azelőtt, hogy apám szíve végleg feladta. A karosszékében ült, egy takaróval a törékeny lábaira tekerve, nehezen lélegzett. – Elara – mondta rekedten, és remegő szorításába vonta a kezem. – Patricia azt hiszi, bolond vagyok, akit elvakított a fiatalsága. Azt hiszi, nem látom a külön bankszámlákat, a csendes konzultációkat a válóperes ügyvédekkel. Ő egy parazita, szerelmem. De építettem neki egy ketrecet, amibe teljesen saját akaratából belesétál.

A könyvtár ajtaja hirtelen kinyílt, összetörve az emléket.

Tyler botladozott be, egy félig üres tequilás üveg lazán himbálózott a kezében. Arca kipirult, tekintete üveges és fókuszálatlan. Megszokásból felemelte a telefonját, bár a képernyővel babrált.

– Még mindig itt bujkálsz, Hamupipőke? – kérdezte dadogva, miközben erősen nekidőlt egy könyvespolcnak, és egy első kiadású Dickens-könyvet a földre lökött. – Az ügyvéd pontosan reggel 9-kor itt lesz, hogy hivatalosan is kirúgjon. Már hívtam is egy prémium lomtalanító szolgáltatást az összes lehangoló kis csecsebecsédért. Óránként számolják fel a díjat, úgyhogy jobb, ha gyorsan pakolsz.

Lassan elfordultam a rejtett széftől, és megbizonyosodtam róla, hogy a festmény biztonságosan be van zárva. Ránéztem. A temetőben megbénító gyász elmúlt, helyét hátborzongató, jeges nyugalom vette át, ami mintha megijesztette volna. Abbahagyta a mosolygást.

– Remélem, jó árat kaptál ezért a szolgáltatásért, Tyler – mondtam nyugodt hangon, áttörve a részeg ködén. – Lehet, hogy hamarabb szükséged lesz rá, mint gondolnád.

Pislogott egyet, próbálta feldolgozni a fenyegetést, mielőtt gúnyosan elfintorodott, és sarkon fordult. – Téveszméid vannak – motyogta, és visszabotorkált a folyosóra, a nehéz ajtó pedig becsapódott mögötte.

Miután újra egyedül maradtam, mélyen a kardigánom zsebébe nyúltam. Ujjaim egy apró, nehéz tárgy köré fonódtak. Előhúztam egy apró, bonyolultan faragott ezüstkulcsot – azt, amelyet apám a huszonegyedik születésnapomon nyomott a tenyerembe, mondván, hogy ez nyit egy széfet, amiről Patricia nem is tudott.

A hüvelykujjammal végigsimítottam a hideg fémen, hallgatva a mennyezeten keresztül lüktető partizene tompa basszusát. Felnéztem a mennyezetre, az ég felé, és azt suttogtam: „Mindennek ára van, apa. Készen állok a behajtásra.”

A hivatalos étkező átlátszó függönyein átszűrődő reggeli fény durva és könyörtelen volt. A nagy mahagóni asztal, amelyet általában hálaadásnapi vacsorákra és céges gálákra tartanak fenn, egy hóhérblokkra hasonlított.

Pontosan reggel 9 órakor megérkezett Mr. Henderson. Csupa éles szögből és szürke gyapjúból álló férfi volt, kezében egy megviselt bőr aktatáskával, amelyben a Vance-örökség sorsa lakott.

Patricia az asztalfőn ült. Arcátlanul letette gyászruháját, és egy rideg, szabott fehér designerruhát viselt, amely győzelmet hirdetett. Tyler mellette ült vigyorral és elegáns öltönyben, telefonja felfelé nézett az asztalra, a kamera finoman úgy volt megdöntve, hogy az arcomat kapja.

Az asztal túlsó végén ültem, amennyire fizikailag lehetséges volt. Még mindig az az egyszerű fekete ruha volt rajtam, amit a temetésen használtam. A székemnek támaszkodva, a fényes mahagóni fának támaszkodva ott volt az olcsó, sárga műanyag seprű, amit Patricia adott nekem.

Mr. Henderson leült, megigazította a szemüvegét, és kinyitotta az aktatáskáját. A rézzárak kattanása úgy visszhangzott, mint a lövések a csendes szobában. Előhúzott egy vastag, lezárt dokumentumot.

– Azért gyűltünk itt össze, hogy végrehajtsuk Arthur Thomas Vance végrendeletét – kezdte Henderson száraz, érzelemmentes hangon.

Patricia előrehajolt, szeme kapzsiságtól csillogott. „Hagyjuk a jótékonysági hagyatékokat, Harold. Térjünk át a maradék vagyonra. Az igazi vagyonra.”

Henderson tekintete a szemüvege fölött villant, és egy pillanatra Patriciára szegeződött, mielőtt visszatért a papírra. „Rendben van. A néhai Arthur Vance végrendeletének 14. szakasza kimondja: »Feleségemre, Patriciára egy dollárt hagyok…«”

Patricia élesen, elutasítóan felnevetett. – Ez valami adózási kiskapu?