„ÁRVERÉSRE BOCSÁTOM A HASZNOTALAN FELESÉGEMET!” – ORDÍTOTTA A FÉRJEM A MIKROFONBA. A férjem egy jótékonysági gálán „árverésre” bocsátott, és gúnyosan 10 dollárról indította a licitet. „Kinek kell ez a haszontalan nő?” – viccelődött a mikrofonba, miközben közel kétszáz vendég hahotázott vele együtt. Én csak álltam a csillár fénye alatt a sötétkék ruhámban, és hallgattam. Aztán egy férfi a terem végéből felemelte a kezét, és megszólalt: „Egymillió dollár!” – a férjem arca pedig hamuszürkévé vált, még mielőtt felismerte volna a hangot.

A cipőmmel kaptam el.

– Letette a bevásárlótáskáját – mondtam.

Edward bólintott.

„Emlékszel.”

„Néhány belőle.”

„Aznap reggel kilakoltatták.”

Ez a rész legközelebb visszatért.

A nő folyamatosan bocsánatot kért.

Nem azért, mert bármi rosszat tett volna.

Mert az ijedt emberek néha bocsánatot kérnek, amiért elfoglalják a helyet.

– Sajnálom – ismételgette, miközben segítettem összeszedni a holmiját.

– Nem kell bocsánatot kérned – mondtam neki.

Azzal a vékony, kimerült mosolygással mosolygott, ahogyan az emberek mosolyognak, amikor megpróbálnak meggyőzni egy idegent arról, hogy nem esnek szét.

„Jól vagyok.”

Nem volt jól.

Egy boríték lógott ki a kézitáskájából. A műanyag ablakon keresztül láttam a Lakásbíróság feliratot.

Megkérdeztem, kér-e kávét.

Azt mondta, hogy nem.

Aztán azt mondta, talán.

Három háztömbnyit sétáltunk egy párás ablakú, piros műanyag bokszokkal megbúvó étkezdéhez. Kávét rendeltem. Ő nem rendelt semmit, amíg én nem rendeltem egy grillezett sajtos szendvicset, és nem kértem két tányért.

Margaret Collinsnak hívták.

Húsz évig dolgozott számlázási területen egy kis orvosi rendelőben. A tulajdonos eladta az üzletet. Az új cég megszüntette az állását. A megtakarításai gyorsabban fogytak el, mint várta.

Aztán a főbérlője megemelte a bérleti díjat.

Aztán elmulasztott egy fizetést.

Aztán egy másik.

Egyik hétköznapi dolog követte a másikat, mígnem már nem volt hol megállni.

Állandóan azt hajtogatta, hogy van egy nővére Pennsylvaniában, aki talán segíthet.

A nővér nem hívta vissza.

Azt mondta, valószínűleg van egy motel, amit megengedhet magának néhány éjszakára.

Nem volt.

Végül feltettem a kérdést, amit egyikünk sem akart valóra váltani.

„Hol alszol ma este?”

Margit lenézett a kávéjába.

„Ezt a részt még nem sikerült megértenem.”

Thomasnak és nekem volt egy második hálószobánk a lakásunkban.

Alig volt hálószoba. Volt benne egy vasalódeszka, két doboz kicsomagolatlan esküvői ajándék, és egy kihúzható kanapé, amit a nagynénémtől örököltünk.

De volt rajta egy ajtó.

Egy zár.

Egy radiátor.

Tiszta ágynemű.

Ráírtam a telefonszámomat a CVS-nyugta hátuljára.

„Ha hatig nem találsz biztonságos helyet, hívj fel.”

Margaret a nyugtára meredt.

„Nem tudtam.”

„Igen, megtehetnéd.”

„Nem ismersz engem.”

„Ez igaz.”

„Mi van, ha szörnyű vagyok?”

Mosolyogtam.

„Akkor szörnyű lehetsz a vendégszobában néhány éjszakára.”

A nő nevetett.

Ez volt az első alkalom, hogy hallottam nevetni.

Edward figyelmesen nézett rám.

„Megőrizte a nyugtát” – mondta.

Felnéztem.

“Mi?”

„Anyám megtartotta.”

Majdnem felnevettem a meglepetéstől.

„Azok a CVS-számlák két méter hosszúak. Csodálkozom, hogy elfértek egy fiókban.”

Ezúttal Edward nevetett.

„Összehajtotta.”

„Persze, hogy megtette.”

„Délután 5:42-kor hívott.”

Én is erre emlékeztem.

Tamás a konyhában állt, amikor megszólalt a telefon.

Meséltem neki Margitról.

Rám meredt.

„Meghívtál egy hajléktalan nőt, hogy itt aludjon?”

„Meghívtam egy nőt, aki elvesztette a lakását.”

„Laura.”

“Mi?”

– Három órája találkoztál vele.

“Igen.”

„Ez őrület.”

„Szüksége van egy helyre, ahol alhat.”

„Vannak menedékhelyek.”

„Rettegésben van.”

– Szóval elhoztad őt a lakásunkba?

„Egy hétig.”

Tamás humor nélkül nevetett.

„Egy hétből hónap lesz.”

„Lehet.”

„És aztán?”

„Akkor majd kitaláljuk.”

Elfelejtettem a vitát, amíg Edward rá nem emlékeztetett.

Thomas végül beleegyezett, mert én már meghoztam a döntést, és mert már akkor is megértette, hogy ha túl keményen ellenkeznék, barátságtalannak tűnne.

Margaret egy bőrönddel, egy bevásárlószatyrral és a pénztárcájába gyűrve a gyógyszertári nyugtával érkezett, rajta a telefonszámommal.

Három hónapig maradt.

– Azt mondta, soha nem kérdezted meg tőle, mikor megy el – mondta Edward.

„Valószínűleg akartam.”

„Azt mondta, hogy nem tetted.”

Ez jobban hasonlított arra a nőre, aki valaha voltam.

Margaret a barátnőm, Jenny révén talált ideiglenes könyvelői munkát. Az ideiglenes munka állandóvá vált. Néhány hónap múlva kibérelt egy garzonlakást Queensben.

Segítettem neki költözni.

Átölelt a folyosón.

Aztán megtörtént az élet.

Tamás karrierje felgyorsult.

Vettünk egy sorházat.

Az alapozás elkezdődött.

Apám megbetegedett.

Aztán az anyám.

Voltak itt ebédek, ünnepi kötelezettségek, adományozói események, temetések, születésnapok, adóbevallási időszakok, tetőjavítások és ezernyi apró ügy, amelyek során egész évtizedek tűnnek el.

Margarettel egy ideig karácsonyi üdvözlőlapokat cseréltünk.

Aztán még azok is megálltak.

– Mindig is kíváncsi voltam, mi történhetett vele – mondtam.

„Könyvelőcéget alapított.”

Pislogtam.

„Tényleg?”

„Három ügyféllel kezdte a konyhaasztalánál. Kisvállalkozások. Fogorvosok. Vállalkozók. Egy pékség Astoriában. Érzéke volt a számokhoz, és nagyon kevéssé tolerálta azokat, akik elvesztették a nyugtát.”

„Ez olyan, mint Margit.”

„Végül harminckét alkalmazottja lett.”

Mosolyogtam.

„Utálta volna harminckét ember irányítását.”

„Megtette.”

Ez megnevettetett.

Edvárd folytatta.

„Tizenöt évvel később eladta a céget.”

„Sokért?”

„Eléggé annyira, hogy soha többé nem aggódott a lakbér miatt.”

Lenéztem az asztalterítőre.

Ez jobban számított nekem, mint amire számítottam.

Edward benyúlt a zakójába, és elővett egy krémszínű borítékot.

„Ezt neked írta.”

A nevem volt ráírva az elején.

Nem Laura Bennett.

Csak Laura.

A kézírás kissé ferde volt.

Azonnal tudtam.

Megérintettem a borítékot, de nem bontottam ki.

– Megkért, hogy találjalak meg – mondta Edward. – Tovább tartott, mint gondoltam.

„Nem igazán bujkálok.”

„Most már igen. De anyám Laura Hayesként ismert. Emlékezett a keresztnevedre, a környékre, hogy a férjed pénzügyi területen dolgozott, és hogy valaha volt egy sárga esőkabátod.”

Mereven bámultam rá.

„Volt egy sárga esőkabátom.”

„Utálta azt a kabátot.”

„Utáltam azt a kabátot.”

„Állítólag erős benyomást tett.”

Néhány másodpercig Margaret élőnek tűnt közöttünk.