És arra a sok kutyára gondolok, akik még mindig a menhelyeken várakoznak. Azokra, akik még mindig félnek, hogy senki sem fog jönni. Azokra az emberekre gondolok, akik „csak nézelődni” jönnek, meggyőződésükben, hogy üres kézzel mennek haza. És arra a pillanatra gondolok, amikor egy kutya, aki mindent elveszített, úgy döntött, hogy megölel, és nem enged el.
Bruno megmozdul álmában. A mancsa hozzáér a kezemhez. Még álmában is a közelemben marad.
És megértem, hogy így ér véget a történet. Nem azért, mert családot talált, hanem mert megtanította nekem, mit jelent maradni. Nem azért, mert abbahagyta a félelmet, hanem mert újra megtanult bízni.
Holnap felkelek, elveszem a pórázát, és együtt kimegyünk a reggeli fénybe. Mert valahol vár rám egy másik kutya. Én pedig David vagyok, negyvenhét éves, egy férfi, aki „csak nézelődni” jött a menhelyre, de tele szívvel ment haza.
Bruno felsóhajt. Odakint közeledik a reggel. És végre minden a helyén van.
