Átlagos külsejű húgát elküldték feleségül a vak királyhoz, de a király látott valamit, amit senki más soha nem vett észre.
– Csak akkor leszel hasznos, ha a vak király úgy dönt, hogy megtart téged.
Ezek voltak Don Octavio Villaseñor utolsó szavai, amelyeket a lányához intézett, mielőtt északra küldte.
A hintó hat nappal később érkezett meg a Monteoscuro erődítményhez, egy fenyőerdőkkel borított hegyekre épült kőépítményhez. 1678 késő ősze volt, és a szél úgy csapkodott a tornyokba, mintha le akarná dönteni őket.
Clara Villaseñor zene, kíséret vagy üdvözlés nélkül ereszkedett le. Csak egy Inés nevű szobalány várta, aki megmutatta az utat a nagyterembe.
Clara három nővér közül a második volt. A legidősebb anyja szépségét örökölte; a legfiatalabb a nagyanyja ragyogó szellemét. Clarát mindig „egyszerűnek”, „csendesnek” vagy, amikor azt hitték, hogy nem figyel oda, „a lánynak, akire senki sem fog emlékezni”.
Apja a másik két lányát tekintélyes házasságokra tartotta fenn. Monteoscuro Sándor királynak ajánlotta fel, aki a csatában elvesztette látását és arcának egy részét.
– A többi lányom túl értékes ahhoz, hogy egy vak embernek adjam őket – mondta Don Octavio. – Te viszont hasznos lehetsz.
A nagytermet egy központi kandalló világította meg. A háttérben egy férfi állt, mindkét kezét egy székre támasztva.
Alejandro 38 éves volt, sötét haja a válláig ért, és egy sebhely futott a halántékától az arccsontjáig. Szürke szemei nyitva voltak, bár nem néztek semmire.
– Doña Clara Villaseñor – mondta, mielőtt a lány bemutatkozhatott volna. – Hosszú utat tett meg.
Clara megszokásból pukedlizett.
– Jól vagyok, Felség.
–A légzése mást sugall. Kimerült és fél.
A fiatal nő mozdulatlan maradt.
– Apám biztosított róla, hogy vársz rám.
„Az apja kérte meg a házasságot. Beleegyeztem, hogy 30 napig ismerkedem vele, mielőtt döntök. Nem fogok egy nőt feleségül kényszeríteni két férfi által aláírt levél alapján.”
Ez volt az első dolog, ami zavarba hozta Clarát. Senki sem kérdezte meg tőle, hogy akar-e férjhez menni.
– Azért jöttem, mert parancsot kaptam.
– Senki sem fogja itt azt parancsolni, hogy a feleségem legyél. Elmehetsz, ha lejár a határidő.
Alejandro megkérte Inést, hogy kísérje el a szobájába. Mielőtt Clara elment volna, hozzátette:
– Az apja azt írta, hogy alig várja, hogy eljöjjön.
Összekulcsolta a kezét.
– Apám sok olyan dolgot ír, amiben kényelmesnek találja hinni.
Az érdeklődés árnyéka suhant át a király arcán.
Clara hálószobája a keleti toronyban volt. Kicsi volt, de meleg. Egy levendulaág volt a párnáján. Az ablakon keresztül látta a kiképzőteret.
Amikor Inés indulni készült, megállt.
„A király nem kegyetlen. A csata óta senkiben sem bízik, de jobban hallgat, mint bárki, akit ismerek.”
– Ki árulta el őt?
– Az egyik saját kapitánya a sátrához vezette az ellenséget. Sándor túlélte, de egy égő olajjal borított levél tönkretette a látását. Az összeesküvésért felelős személyt soha nem sikerült elfogni.
Azon az estén Clara vele szemben vacsorázott. Több üres szék volt közöttük.
A király segítség nélkül evett, és minden tárgy pontos helyét tudta. Amikor Klára túl sokáig nézte, letette a kését.
– A sebeimet nézi.
-Elnézést.
– Mindenki csinálja.
„Nem a hegeket néztem. Azon tűnődtem, mennyi fájdalmat kellett elviselnie anélkül, hogy bárki észrevette volna.”
Alejandro megdermedt.
Aztán felkelt és köszönés nélkül elhagyta a szobát.
Clara visszatért a szobájába, meggyőződve arról, hogy elrontotta az első esélyét. A titkos levelet, amit az apjától kapott, a matraca alá rejtette.
„Fedezd fel a gyengeségeit. Tudd meg, hány katona őrzi a keleti hágót, hol tárolja a gabonáját, és kiben bízik. A szem nélküli ember másoktól függ. Tedd őt magadra támaszkodóvá.”
Clarának a következő telihold előtt válaszolnia kellett.
Másnap reggel kiment a kertbe. A rózsák hervadtak a hidegtől, a sövények pedig féktelenül nőttek. Mivel egyedül érezte magát, dúdolni kezdett egy dallamot, amit az édesanyja szokott neki énekelni, amikor ő még gyerek volt.
– Azt a dalt.
Clara megfordult. Alejandro pár lépésnyire állt, botjára támaszkodva.
— Hol tanultad?
– Az anyám énekelte. Sosem tudtam a dalszövegét.
A király arca elvesztette szokásos keménységét.
– Ez is anyám dala volt.
– Ismerted őt?
–Tizenkét éves koromban meghalt. Azóta senki sem énekelte ebben az erődben.
Alejandro szó nélkül elment, de délután Clara talált egy csontfésűt az ágyán. Azt, amelyiket a kertben ejtette el. Három letört foga volt, amikor megérkezett; most megjavították és kifényesítették őket.
– A király órákig dolgozott – árulta el Inés. – Azt mondta, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad kidobni csak azért, mert megsérültek.
Attól kezdve Clara minden reggel egy csésze mézes gyógyteát tett a dolgozószoba mellé. Alejandro sosem látta megérkezni, de a negyedik napon már az ajtó mögött várta.
– Ma nem menekült elég gyorsan.
Klára elpirult.
– Nem szöktem el.
–Akkor maradj. A tea finomabb, ha nem egyedül iszod.
Majdnem egy órán át beszélgettek. Clara mesélt neki a nagymamája kertjéről, és arról a szokásáról, hogy ruhákat, hámokat és olyan tárgyakat javít, amiket mások haszontalannak tartottak.
– A nagymamám azt mondta, hogy a türelmes kezek értéket találhatnak ott, ahol a sietős szemek csak hibákat látnak.
