– Kávét kérsz? – szólt ki a műhelyből, miközben egy ronggyal törölgette a kezét. – Egy dupla eszpresszót, ha lehet – válaszoltam fáradtan, miközben Bellával leültünk az ügyfélváró kopott bőrkanapéjára.
Alig telt el tíz perc, Gábor lépett be a váróba. A kezében nem kávé volt. Az arca komor volt, a megszokott barátságos mosolynak nyoma sem maradt.
– Gyere csak ide egy percre – mondta halkan, és a hanghordozása azonnal görcsbe rántotta a gyomromat.
Bementem a műhelybe. Az autóm magasan a fejem felett állt. Gábor egy zseblámpával rávilágított a jobb első kerék mögötti részre.
– Látod ezt? – mutatott a gumi fékcsőre.
Közelebb hajoltam. A csövön egy éles, egyenes vágás éktelenkedett. Nem kopás, nem repedés. A nyom egyértelmű volt: valaki egy éles késsel vagy sniccerrel szándékosan bemetszette a csövet.
– Ezt… ezt elvágták? – kérdeztem, és a hangom elcsuklott. – Félig – bólintott Gábor komoran. – Aki csinálta, tudta, mit csinál. Ha teljesen elvágja, azonnal észreveszed, mert a pedál beesik, amint beindítod a motort. Így viszont a rendszerben még volt annyi nyomás, hogy el tudj indulni. A folyadék csak menet közben, a fékezésektől kezdett el szivárogni, és a vágás lassan tágult. Célzott szabotázs. Ezt jelenteni kell a rendőrségen.
A világ egy pillanatra forgott velem. Szabotázs? Ki akarna ártani nekem? Csendes, átlagos életet éltem. Grafikusként dolgoztam otthonról, nem voltak haragosaim, nem tartoztam senkinek, és a magánéletem is eseménytelen volt az elmúlt években.
Gábor hozott egy pohár vizet, mert látta, hogy elsápadtam. – Hívd a rendőrséget. Én nem nyúlok hozzá, amíg a helyszínelők meg nem nézik.
A következő órák egy szürreális film képkockáiként peregtek le előttem. Megérkeztek a rendőrök, lefotózták a fékcsövet, felvették a vallomásomat. Kérdezgettek a volt barátokról, a szomszédokról, a munkahelyi konfliktusokról. Mindegyikre csak rázni tudtam a fejem.
– Hol parkolt az autó az éjszaka? – kérdezte egy fiatal, határozott nyomozó, miközben jegyzetelt. – A házam előtti kocsibeállóban. Nincs kerítés, az utcafrontról szabadon megközelíthető. – Van térfigyelő kamera a házon vagy a szomszédoknál? – Nekem nincs. De a szemközti szomszédom, Kovács úr a múlt hónapban szereltetett fel egy új rendszert. Talán rálát az én felhajtómra is.
A rendőrök megköszönték az információt, és elmondták, hogy el fognak menni a szomszédhoz kikérni a felvételeket. Gábor megígérte, hogy amint a rendőrség végez a helyszíneléssel, azonnal kicseréli a fékcsövet, és átnézi az egész autót, nem babráltak-e meg mást is.
Bérautóval tértem haza. Amikor leparkoltam az üres kocsibeállómon, a hideg rázott ki. A saját otthonom, amely mindig a béke szigete volt, most fenyegetőnek és idegennek tűnt. Valaki az éjszaka leple alatt itt járt. Valaki, aki azt akarta, hogy balesetet szenvedjek.
Amint beléptünk a házba, Bella azonnal a bejárati ajtóhoz állt, és halkan morgott. Sosem csinált ilyet korábban. A kutyák hatodik érzéke olyan dolgokat is felfog, amiket mi emberek képtelenek vagyunk megérteni. Ő már akkor érezte a bajt, amikor még az autóban ültünk, és most is érezte a ház körül ólálkodó rosszindulat nyomait.
Bezártam minden ajtót, lehúztam a redőnyöket, és bekapcsoltam a riasztót. Leültem a kanapéra, Bella pedig szorosan hozzám bújt, a fejét a térdemre hajtotta. Az eszem ezerrel pörgött. Ki lehetett az?
Ekkor hirtelen eszembe jutott egy apró, jelentéktelennek tűnő incidens a múlt hétről.
A helyi szupermarket parkolójában egy sötétkék furgon majdnem nekem tolatott. Duddantottam, hogy figyelmeztessem. A furgon sofőrje – egy borostás, agresszív tekintetű férfi – kipattant a kocsiból, és elkezdett ordítani velem. Azt üvöltötte, hogy miattam majdnem összetörte a kocsiját, mintha az én hibám lett volna, hogy ő nem néz a tükörbe. Bella a hátsó ülésen dühösen ugatni kezdett rá, ami csak még jobban felbőszítette a férfit.
Rácsapott a motorháztetőmre, és valami olyasmit sziszegett: „Még találkozunk, te kis hisztérika.”
Akkor nem vettem komolyan. Csak egy frusztrált idióta, gondoltam, és gyorsan elhajtottam. De vajon követett volna? Vagy felírta a rendszámomat, és megtudta a címemet?
Délután megcsörrent a telefonom. A nyomozó volt az.
– Jó napot! Sikerült beszélnünk a szomszédjával, és megszereztük a kamerafelvételeket. A kamera széle pont befogja az ön kocsibeállóját. – Láttak valamit? – kérdeztem, és a szívem hevesen verni kezdett. – Igen. Hajnali háromkor egy férfi odasétált az autójához, befeküdt a jobb első kerék alá, majd nagyjából két perc múlva elsétált. Az arca nem látszik tisztán, mert kapucnit viselt, de az alkatát és a ruházatát rögzítette a kamera. Sőt, egy utcasarokkal lejjebb a térfigyelő kamera rögzített egy sötétkék furgont, amivel valószínűleg távozott. A rendszám egy része olvasható.
Sötétkék furgon. A gyomrom görcsbe rándult. – Nyomozó úr… – kezdtem remegő hangon. – Azt hiszem, tudom, ki lehet az.
Elmondtam neki a parkolói incidenst. A rendőr megköszönte az információt, és biztosított róla, hogy azonnal utána fognak járni. Azt javasolta, hogy éjszakára maradjak egy barátomnál, vagy legalábbis legyek nagyon óvatos, amíg el nem kapják az elkövetőt.
Aznap éjjel nem sokat aludtam. Bella velem aludt az ágyon – amit normál esetben nem szoktam megengedni –, és minden apró neszre felkapta a fejét. Én is riadtan figyeltem a csendet. De az éjszaka nyugodtan telt el.
