„Meg tudod?”
A versenyzők szórakozott pillantásokat váltottak.
Elena határozottan a széke kerekeire tette a kezét.
„Lehet, hogy nem úgy táncolok, mint ők, de ettől függetlenül tudok játszani.”
Adrian néhány másodpercig hallgatott.
Aztán a zenészekre nézett.
„Indítsd el a zenét.”
A többi nő megdermedt.
A táncversenyt csak estére tűzték ki, de Adrian azonnal megparancsolta mindenkinek, hogy gyűljön össze a bálterem közepén.
Egymás után léptek fel a versenyzők.
Gyönyörűen és magabiztosan mozogtak, de a legtöbben folyamatosan Adriánra néztek, hogy megbizonyosodjanak róla, figyeli őket.
Aztán Elena nevét kiáltották.
Néhány nő úgy mosolygott, mintha a megaláztatására várnának.
Elena begurult a szoba közepére.
A zene halkan elkezdődött.
Először alig mozdult.
Aztán a kezei követték a ritmust. Simán fordította a kerekesszéket, magabiztosan, kecsesen és érzelmesen mozogva a padlón.
Nem próbált úgy tenni, mintha talpon maradna.
Nem másolta a többi nőt.
Saját táncot alkotott.
A bálterem teljesen elcsendesedett.
Amikor a zene elhallgatott, Adrian arcán már nem látszott az erőltetett mosoly, amit a függöny felgördülésekor mutatott.
Ezúttal a mosolya valódi volt.
Elena felé sétált, majd megállt előtte.
„Mi a neved?”
„Elena Brooks.”
„Miért jöttél ide, tudván, hogy az emberek így bánhatnak veled?”
Elena a nőkre nézett, akik kinevették.
Aztán visszanézett Adrianra.
„Mert belefáradtam abba, hogy úgy éljek, mintha bocsánatot kellene kérnem a terem elfoglalásáért. Dönthetsz úgy, hogy nem én vagyok az a nő, akit szeretnél, de nem akartam, hogy a félelem hozza meg helyettem ezt a döntést.”
Most már senki sem nevetett.
Adrian lassan vett egy mély levegőt.
„Bocsánatot kell kérnem.”
Elena meglepettnek tűnt.
„Amikor felment a függöny, előbb láttam meg a kerekesszékedet, mint téged. Egy pillanatra úgy kezeltem az életedet, mint egy váratlan problémát.”
Rápillantott a többi versenyzőre.
„De a mai nap valami fontosabbat mutatott nekem, mint a külső vagy a tánc.”
A szőke nő arca megfeszült.
Adrián folytatta:
„Láttam, ahogy a nők, akik azt állították, hogy a családom részévé akarnak válni, körülvesznek valakit, akit gyengébbnek tartanak náluk. És láttam, hogy Elena megvédi a méltóságukat, még akkor is, amikor ők ezt nem mutatták.”
Aztán Elenához fordult.
„Ma nem választok feleséget.”
A szobát halk suttogás töltötte be.
„De azért kérem Elenát, hogy maradjon, mert ő az első ember itt, akit őszintén meg akarok ismerni.”
A többi versenyzőt aznap délután elbocsátották.
Néhány hónappal később Adrian és Elena még mindig együtt voltak.
Nem azért választotta, mert sajnálta.
Nem azért ment hozzá feleségül, mert gazdag volt.
Lassan választották ki egymást, őszinte beszélgetések, nézeteltérések és a kameráktól távol töltött idő után.
Az esküvőjükön Elena ugyanazokat az egyszerű elefántcsont színű cipőket viselte, amelyeket Adrian először a függöny alatt vett észre.
A szertartás előtt ismét letérdelt elé.
De ezúttal egyenesen a szemébe nézett.
– Téged választalak – mondta.
Elena elmosolyodott.
„Tudom.”
