A vidrák kifutójánál ugyanaz a gondozó, egy Gábor nevű középkorú, barátságos arcú férfi állt. Amikor meglátta a családot, azonnal felismerte őket. A szemei elkerekedtek, majd egy széles, meleg mosoly terült szét az arcán. – Csak nem…? – lépett oda hozzájuk. – De igen – mondta Márton, és megszorította a férfi kezét. – És sosem fogjuk tudni eléggé megköszönni önnek. Megmentette a lányunkat.

Gábor a fejét rázta, és a medence felé mutatott. – Nem én voltam. Ő volt az.

Emma lassan a medence széléhez lépett. Letérdelt a műsziklához, és várt. A víz felszíne megmozdult, majd egy sötétbarna, áramvonalas test bukkant fel. Luna volt az. A vidra kimászott a kőre, megrázta magát, finom vízcseppekkel permetezve be Emma arcát, majd lassan a kislányhoz totyogott.

Mindenki visszatartotta a lélegzetét. Vajon a vidra ismét ideges lesz? Vajon újra érez valamit?

Luna odahajolt Emma hasához. Hosszan, szinte gépiesen szimatolt. Az apró orra mozgott, a bajsza rezegtetett minden egyes lélegzetvételnél. Aztán, mintha elégedett lett volna az eredménnyel, a vidra feszültsége hirtelen elszállt. Nem nyüszített. Nem dobolt a mancsával. Ehelyett lágyan hozzádörgölte a nedves fejét Emma kezéhez, majd a hátára fordult, kérve, hogy a kislány vakargassa meg a hasát.

Emma nevetve simogatta meg az állatot, és halkan odasúgta: – Köszönöm, Luna. Már jól vagyok.

Ettől a naptól kezdve Emma és az állatkert között egy megbonthatatlan kötelék szövődött. Ahogy a kislány cseperedett, a hétvégéit nem a plázákban vagy a mozikban töltötte a barátaival. Ehelyett, amint elég idős lett hozzá, önkéntesnek jelentkezett az állatkertbe. Gábor szárnyai alá vette a lányt. Megtanította neki az állatok viselkedésének apró rezdüléseit, a takarmányozás szabályait, és azt a fajta néma, tiszteletteljes kommunikációt, amit szavakkal nem lehet átadni.

Emma számára Luna több volt egy állatnál. Ő volt a mentora, az őrangyala, és a legbiztosabb pontja egy sokszor zavaros világban. Bármilyen kamaszkori bánat, iskolai stressz vagy csalódás érte, elég volt beülnie a vidrák kifutója mellé, és Luna jelenléte minden sebet begyógyított. A vidra is megöregedett az évek során. A bundájában ősz szálak jelentek meg, a mozgása lelassult, de valahányszor meglátta Emmát, a szemei felragyogtak.

Nem volt kérdés, hogy Emma milyen pályát választ. Amikor leérettségizett, maximális pontszámmal vették fel az Állatorvostudományi Egyetemre. A tanulmányai alatt is minden szabadidejét az állatkertben töltötte. A könyvekből megtanulta a biológiát, az anatómiát és a gyógyszertant, de az igazi gyógyítást az állatoktól leste el.

Az évek gyorsan repültek. Emma már negyedéves hallgató volt, egy ragyogó eszű, elhivatott fiatal nő. Azonban az élet, amely egykor megkegyelmezett neki, most egy újabb, kegyetlen vizsga elé állította.

Egy fagyos januári reggelen az állatkert főállatorvosa kétségbeesett üzenetet küldött Emmának. “Gyere azonnal. Luna nagyon rosszul van.”

Emma úgy rohant be a klinikára, hogy a kabátját is elfelejtette begombolni. A belső vizsgálóban ott feküdt a szeretett állat. Luna már nagyon idős volt egy vidrához képest – tizenöt éves –, és a teste kezdte feladni a harcot. Nem evett, a légzése sekélyes volt, és a szemei, amelyek egykor olyan élénken fürkészték a világot, most fátyolosan meredtek a semmibe.

A főállatorvos, Dr. Szabó, sajnálkozva nézett Emmára. – Emma… sajnálom. A vérképe nagyon rossz. A szervei leállnak. Öreg, és a teste elfáradt. Talán az lenne a legkegyesebb, ha nem hagynánk tovább szenvedni. Fel kell készülnöd a búcsúra.

Emma szíve úgy szorult össze, mintha jéghideg kezek markolták volna meg. Odalépett a rozsdamentes acél asztalhoz, és letérdelt az alig lélegző kis test mellé. Óvatosan megsimogatta Luna fejét. A vidra halkan felszisszent a fájdalomtól, de még így is megpróbálta megérinteni Emma kezét az apró mancsával.

A könnyek elvakították Emmát, de ahogy lehajolt, hogy megcsókolja Luna fejét, hirtelen valami megütötte az orrát. Egy furcsa, édeskés, mégis rothadó szag. Az az ösztön, amit az elmúlt évek alatt fejlesztett ki, hirtelen felébredt benne.

Megállította a könnyeit, és éles tekintettel vizsgálni kezdte az állatot. Nem a műszerekre nézett, nem a laboreredményeket leste. Úgy nézte Lunát, ahogy Luna nézte őt tizenöt évvel ezelőtt. Érzékelte a rezdüléseit. Észrevette, hogy a vidra nem pusztán gyenge, hanem a bal mancsa folyamatosan az állkapcsához közelít, mintha valami zavarná ott.

– Doktor úr! – szólt Emma, és a hangjában már nyoma sem volt a sírásnak. – Kérem, nyissuk ki a száját. – Emma, kérlek, ne kínozzuk már… – Csak egy pillanatra! Kérem! – követelte a lány határozottan.

Dr. Szabó felsóhajtott, majd egy eszközzel óvatosan szétnyitotta a vidra állkapcsát. Emma belevilágított egy kis lámpával. A torka elszorult. A hátsó zápfogaknál, mélyen a fogíny alatt egy hatalmas, elgennyesedett tályog lapult, amelyből a fertőzés szétterjedt a véráramba. Ez okozta a szervek leállását, a lázat és a gyengeséget. Nem egyszerűen az öregség végzett vele; szepszist kapott egy kezeletlen fogászati problémától, ami a sűrű bunda és a vidrák rejtőzködő természete miatt teljesen észrevétlen maradt.

– Egy tályog! – kiáltott fel Emma. – A fertőzés miatt rosszak a laboreredmények! Ha azonnal lecsapoljuk a gennyet, és agresszív antibiotikum-kúrába kezdünk, megmenthetjük!

Dr. Szabó közelebb hajolt, és a szemei elkerekedtek. – Istenem… igazad van. Hogy nem vettem ezt észre?