De senki sem mozdult a védelmére. A szomszédok lassan, szinte ösztönösen közelebb léptek, egyfajta élőláncot alkotva, nehogy az asszony elmenekülhessen. Közben a mentőautó ajtajai becsapódtak, és a jármű csikorgó kerekekkel lőtt ki a kórház felé, benne a vacogó, traumát szenvedett Emmával és a meg nem született gyermekével.
Néhány perccel később a helyi rendőrség fegyveres osztaga is megérkezett. Két egyenruhás tiszt azonnal Klára felé indult, míg egy harmadik Sofiát kezdte el kikérdezni. A fiatal házvezetőnő, bár még mindig csuromvizes volt és vacogott a hidegtől, hangja tiszta és határozott maradt. Részletesen elmondta, hogyan látta az ablakból Klára minden mozdulatát: ahogy halkan a kocsi mögé osont, ahogy benyúlt a nyitott ablakon, majd ahogy teljes testsúlyával a járműnek feszült, hogy megindítsa azt a meredek betonrámpán a jéghideg tó felé.
„Nem volt baleset. Szándékosan csinálta. Meg akarta ölni a menyét” – mondta Sofia a rendőrnek, és a szeme egy pillanatra sem rebbent meg, amikor Klára felé nézett.
Amikor a rendőrök elővették a bilincset, Klára elvesztette a maradék önuralmát is. Sikoltozni és rúgkapálni kezdett, drága selyemblúza elszakadt, ahogy a földre teperték. „A fiam tönkreteszi az életét azzal a nővel! Nem értitek?! Én csak meg akartam menteni! Az a nő egy senki, egy pénzéhes senki!” – üvöltötte, miközben a hideg fém a csuklójára kattant. A szavai végképp eloszlattak minden kétséget a jelenlévőkben. A saját gyűlölete buktatta le.
Eközben egy másik városban, egy elegáns szálloda konferenciatermében Emma férje, Dávid éppen egy fontos üzleti prezentációt tartott. A telefonja, amelyet a pódium szélére tett némítva, folyamatosan villogott. Amikor végre szünetet tartott és rápillantott a képernyőre, húsz nem fogadott hívást látott – a kórházból, a rendőrségről és a szomszédoktól. A szíve a torkában dobogott, amikor visszahívta a legutolsó számot. A rendőrfelügyelő komor hangon tájékoztatta a történtekről. Dávid számára a világ abban a pillanatban megszűnt létezni. A drága öltönyös kollégák, a milliós szerződések, a karrier – mindez semmivé foszlott. Az egyetlen dolog, ami számított, hogy a felesége és a gyermeke életben vannak-e, és hogy az anyja… az anyja megpróbálta megölni őket.
Dávid az első elérhető járattal hazautazott, és egyenesen a kórházba rohant. Amikor belépett a kórterembe, és meglátta Emmát a sápadt, zúzott arcával, az oxigénmaszkkal, amint öntudatlanul is a gömbölyödő hasát védi a kezével, a férfi térdre rogyott az ágy mellett, és zokogásban tört ki.
Emma lassan kinyitotta a szemét. A rémület és a kimerültség még ott kísértett a tekintetében, de amikor meglátta a férjét, egy halvány, törékeny mosoly jelent meg az ajkán.
„A baba… a baba jól van” – suttogta rekedten.
Dávid óvatosan megfogta a felesége kezét, mintha attól félne, hogy összetörik. „Sajnálom… annyira sajnálom, Emma. Sosem hittem volna, hogy képes idáig süllyedni. Soha többé nem engedem a közeledbe. Soha.”
A következő hetek a pokol és a megkönnyebbülés furcsa keverékét hozták el. Emma lassan fizikailag felépült, de a lelki sebek sokkal mélyebbek voltak. Az éjszakákat rémálmok kísértették: újra és újra érezte a jeges víz szorítását, a levegő hiányát, és látta az anyós hideg, érzelemmentes arcát, amint a partról nézi a haláltusáját. Dávid minden éjszaka mellette volt, ringatta, nyugtatta, és mindent megtett, hogy a felesége biztonságban érezze magát.
A jogi gépezet közben kérlelhetetlenül beindult. Klára előzetes letartóztatásba került, és a sztárügyvéd, akit a család vagyonából akart felfogadni, hamar visszalépett, miután Dávid befagyasztotta az összes közös számlát, és megtagadta a támogatást. Dávid egyetlen egyszer látogatta meg az anyját a börtönben. Klára a vastag üvegfal mögött ült, a narancssárga rabruhában is próbálta tartani a méltóságát, de az arca beesett volt, a tekintete pedig zavart.
„Dávid, fiam! Végre eljöttél!” – mondta a telefonkagylóba kapaszkodva, mintha csak egy teadélutánra várta volna. „Mondd meg az ügyvédnek, hogy azonnal hozzon ki innen. Ez az egész egy óriási félreértés. Te is tudod, hogy én csak a te érdekeidet néztem. Az a nő elvesz tőlem téged…”
Dávid arca megkeményedett, a szemeiből sugárzott az a fagyos harag, amit még sosem érzett életében. „Te nem az érdekeimet nézted. Te egy gyilkos vagy. Meg akartad ölni a nőmet, akit szeretek, és a gyermekemet, a te saját unokádat. Számomra te többé nem létezel. Nincs anyám.”
Mielőtt Klára bármit válaszolhatott volna, Dávid letette a kagylót, sarkon fordult, és anélkül hagyta el a látogatótermet, hogy egyszer is visszanézett volna. Klára ott maradt a fülkében, kezében a néma kagylóval, és életében először talán megértette: a gyűlölete nemhogy nem mentette meg a fiát, de véglegesen, örökre elszakította tőle.
Fél évvel később került sor a tárgyalásra. A bíróság épülete tele volt újságírókkal, hiszen a jómódú családban történt brutális gyilkossági kísérlet hetekig a címlapokon szerepelt. Emma, már a terhessége nyolcadik hónapjában járt, és bár Dávid tartotta benne a lelket, reszketett, amikor a tanúk padjára kellett ülnie. De az igazi fordulatot nem az ő vallomása hozta, hanem a helyszínelők bizonyítékai és Sofia szavai.
A törvényszéki szakértők egyértelműen kimutatták Klára tenyérlenyomatait az autó hátulján, pontosan abban a magasságban és szögben, ahogy az ember teljes erőből tol egy járművet. Megállapították, hogy az autó üresbe volt téve, a kéziféket pedig szándékosan kioldották. De az utolsó szöget Klára koporsójába Sofia vallomása verte be.
