„De hiszen elkészítetted a hivatalos átruházási dokumentumokat!”
„Igen, én magam fogalmaztam meg őket, de Camilla soha nem egyezett bele, hogy bármit is nekem írjon alá!”
Egy Beatrice mellett ülő gazdag nő közelebb hajolt.
„Akkor miért a csudába mondtad, hogy ez a luxuslétesítmény gyakorlatilag már a tiéd?”
Beatrice úgy tett, mintha nem hallaná, és kétségbeesetten beszélt a telefonba.
„Lucas, most azonnal magyarázd el nekik, hogy azért veszel fel kölcsönt, hogy megmentsd ezt az éttermet, mert csődbe megy!”
Újabb kellemetlen csend következett.
„Anya… ez is hazugság.”
Beatrice arcáról eltűnt a szín.
„Mit mondtál?”
„Az étterem nincs csődben, és soha nem is volt!”
A különszobában senki sem mert még egy kortyot inni.
Lucas idegesen tovább beszélt kihangosítón keresztül, lassan kibogozva saját hazugságait.
„Hatalmas személyes adósságaim voltak, anya! Kétségbeesetten szükségem volt pénzre, ezért vettem fel közvetlenül a kereskedelmi számláról!”
– Mennyi pénz? – kérdezte Beatrice rekedtes hangon.
„Sok…”
Előreléptem, és közvetlenül a telefonba beszéltem.
„Közel negyvenezer dollárnyi jogosulatlan átutalásról és személyes kiadásról van szó, amelyek mindegyike dokumentált.”
Lucas elhallgatott.
Beatrice egyik legközelebbi barátnője felállt.
„És mi van azzal a fiatal lánnyal, akivel az előbb dicsekedett, Beatrice?”
Beatrice rámeredt, de Lucas már csapdába esett.
– Igen, volt még valaki – vallotta be Lucas nyomorultan. – A pénz egy része luxushotelszobákra, drága ajándékokra és utazásokra ment el.
Döbbent morajlás futott végig a szobán.
Beatrice láthatóan képtelen volt feldolgozni, hogy a saját fia kevesebb mint öt perc alatt lerombolja az egész hamis képét.
– Hazudtál nekem, Lucas – suttogta hitetlenkedve.
„Szükségem volt rád, hogy nyomást gyakorolj Camillára, hogy átadja nekem az üzlet irányítását! Azt hittem, ha törvényes hozzáférést kapok, az étterem bevételét felhasználhatom az adósságaim rendezésére!”
Az egyik ismert társasági hölgy felállt a székéből.
„Beatrice, egyértelműen közölted velünk, hogy a fiad ennek a helyszínnek az egyetlen tulajdonosa!”
„Csak azt ismételtem, amit elmagyarázott!” – kiáltotta vissza Beatrice védekezően.
„Azt is megígérted, hogy az egész lakomát te fizeted!” – tette hozzá dühösen egy másik nő, miközben felvette a hatalmas számlát. „Ki fogja most ezt a sok drága ételt és bort kifizetni?”
Beatrice kétségbeesetten nézett a kijárat felé.
Nyugodtan az útjába léptem.
„Azt a személyt, aki megszervezte az eseményt, leadta a hatalmas megrendeléseket, és nyilvánosan bejelentette, hogy mindenkit ellátnak, jogilag felelősségre kell vonni. Ha úgy gondolod, hogy Lucasnak tudósítania kellene róla, nyugodtan beszéld meg vele.”
Beatrice ismét felvette a telefont.
„Lucas, fizesd ki ezt a számlát most azonnal!”
„Nem tehetem, anya.”
„Hogy érted azt, hogy nem tudsz?”
„Nincs már pénzem!”
A hívás véget ért, Lucas letette a telefont.
Másodpercekig senki sem mozdult.
A szoba fullasztóan csendes volt.
Nyugodtan felemeltem a nyugtát az ezüsttálcáról, feltárva alatta a jogi dokumentumokat.
– Van még valami, amit mindenkinek tudnia kell – mondtam tisztán.
Átadtam Beatrice-nek a bírósági ítélet hitelesített másolatát.
„Ma reggel aláírták a végleges határozatot. Lucas és én hivatalosan elváltunk, és már nem vagyunk férj és feleség.”
Beatrice gyorsan pislogott, miközben a pecsétet bámulta.
„Ez… ez nem lehet igaz.”
„Ez teljesen valóságos, Beatrice. Jogi szempontból már semmilyen rokonságban nem állunk egymással, és még ha így is lenne, az soha nem jogosítaná fel a családodat arra, hogy besétáljanak az üzletembe, több ezer dollár értékben fogyasszanak el luxuscikkeket, majd fizetés nélkül távozzanak.”
Beatrice lenézett a dokumentumokra, majd dühös barátaira, végül pedig az üvegajtókra.
„Camilla, kérlek… mi család vagyunk. Ne tedd ezt velem.”
„Amikor ma harmincnyolc ember előtt csak egy egyszerű szolgának neveztél, akkor családnak számítottunk?”
Kinyitotta a száját, de semmi sem jött ki rajta.
„Amikor Lucas a céges számlámról lopott pénzt, hogy finanszírozza a szeretőjét, akkor még családnak számítottunk?”
Csend.
„Amikor jogi papírokat hoztál, hogy kiszorítsanak a saját vállalkozásomból, családtagnak számítottunk?”
Beatrice barátai elkezdtek távolodni tőle, egyértelműen eltávolodva a helyzettől.
„Csak azért jöttem ma, mert Beatrice biztosított minket, hogy mindenről gondoskodtak!” – jelentette ki hangosan az egyik nő.
„Én is!” – szólt közbe egy másik. „Engem biztosan nem fognak jogi bajba sodorni a családja hazugságai miatt!”
Beatrice igazi pánikban sírni kezdett.
„A fiam is becsapott!”
– Elmagyarázhatod a te verziódat az illetékes hatóságoknak – válaszoltam határozottan. – De a vacsora fennmaradó részét még mindig nem fizetted ki.
Gavin odajött mellém.
„Hívjam a biztonságiakat, Camilla?”
„Csak a béke kedvéért, Gavin. Senkinek sem esik bántódása, de ha valaki megtagadja a saját részének kifizetését, vagy teljes körű igazolvány felmutatása nélkül próbál távozni, kérlek, azonnal hívd a rendőrséget.”
Miután Beatrice rájött, hogy nem hátrálok meg, kétségbeesetten könyörögni kezdett.
„Írd le csak reklámnak, Camilla! Ez az étterem annyi pénzt keres, hogy húszezer dollár nem fog tönkretenni!”
A könyörgése megerősített mindent, amit mindig is hittem arról, ahogyan rám tekint.
A végtelen munkaóráim semmit sem jelentettek neki.
A friss alapanyagok, az alkalmazottaim bére és a szakértelmem sem számított semmit.
Azt hitte, hogy keményebben tudok dolgozni, és bármit is elvett belőle, azt kicserélhetem a saját kényelme érdekében.
– Nem – mondtam hidegen.
Beatrice a kezébe temette az arcát.
Perceken belül a barátai vitatkozni kezdtek egymással, követelve, hogy fizesse ki a számlát, vagy ragaszkodtak hozzá, hogy csak azért fizessenek, amit személyesen elfogyasztottak.
