Az anyósom a férjem mellé ültette az exét a születésnapi bankettjén, kijelentve: „A felesége úgysem jön el.” Nem csináltam botrányt; csak némán felmutattam a telefonomat az üzenetével, amiben azt hazudta, hogy a vacsora holnap lesz…

„Probléma merült fel a szállodával. A vacsorát szombatról vasárnapra, 7 órára cserélték.”

Adrián megerősítette, hogy szombatra minden elő van készítve. A családi csoportbeszélgetésben kijelentette, hogy Valeria lehet, hogy nem fog eljönni, mert Camila gyermekeinek látványa továbbra is fájdalmat okoz neki.

Szombaton Ofélia korán érkezett. Kivette a Valeria nevére szóló kártyát, és Monica kártyáját a fia mellé tette.

Kamilla látta a változást.

– Hol fog ülni Valeria?

– Nem fog jönni.

– Azt mondta, hogy részt fog venni.

– Meggondolta magát.

Camila átnézte az üzeneteit, és talált egy mondatot Valeriától: „Vasárnap könnyebb lesz, mert nem lesz bérszámfejtési zárlatom.”

– Valeria szerint holnap lesz a vacsora?

Ofélia közelebb lépett, és lehalkította a hangját.

– Ne rontsd el a születésnapomat egy olyan nőért, aki egyetlen nap boldogságot sem tudott szerezni a családnak.

Camila hallgatott, nehogy verekedést provokáljon.

7:12-kor Adrian belépett, és Monicát találta maga mellett ülve.

Hol van a feleségem?

Percekkel később Camila lefényképezte Monica névjegykártyáját, és elküldte a képet Valeriának.

„Jössz már? A helyed foglalt.”

Valeria, aki otthon levest melegített, azt gondolva, hogy az ünneplés másnap lesz, azonnal felhívott.

—Hol vannak?

– A szállodában. Ma este vacsora.

– Ott van Adrian?

– Igen. Monica mellette ül.

Valeria letette a telefont, felhívta a szállodát, és megerősítette az igazságot. Aztán felment a szobájába, felvette az előkészített zöld ruhát, a kék kalapot egy cédrusdobozba csomagolta, és Chapalába hajtott.

A nappaliban Adrian Monica telefonjáért nyúlt.

– Mutasd meg pontosan, mit írt neked anyám.

Ofélia közbelépett.

– Ez a beszélgetés magánjellegű.

– A házasságom benne van. Persze, hogy látni akarom.

Monica átnyújtotta neki a telefont. Adrian elolvasta az üzeneteket, és amikor eljutott a „Valeria és ő már különváltak” mondathoz, lassan felnézett.

Abban a pillanatban kinyílt a nappali ajtaja.

Valeria belépett, a kezében a mobiltelefonnal.

– Milyen furcsa – mondta, egyenesen Opheliára nézve. – Megesküdtél nekem, hogy holnap lesz a vacsora.

2. rész

Adrian átment a szobán, és megállt a felesége mellett.

– Semmit sem tudtam.

– Tudom – felelte Valéria.

Megmutatta neki az üzenetet, amiben Ofelia azt állította, hogy Valeria tudja a pontos dátumot. Monica szégyenében könnyek között átadta a telefonját is.

– Biztosított róla, hogy külön vagytok, és Adrian tudja, hogy jövök.

Valeria elolvasta az üzeneteket anélkül, hogy a piros ruhára vagy az elfoglalt székre nézett volna. Figyelme Ofeliára szegeződött.

– Hány embernek mondtad el, hogy vége a házasságunknak?

– Csak annyit említettem, hogy problémáik vannak.

– Az „elkülönült” szót használtad.

– El akartam kerülni a kínos kérdéseket.

– Kitaláltál egy történetet, majd úgy tettél, mintha megvédenél minket a kérdésektől, amiket az kiváltana.

Ofélia megpróbálta bagatellizálni a dolgot.

–Monica egy régi barátnőm. Az, hogy hol ült, semmit sem jelent.

– Ez nem egy szék – felelte Valeria. – Ez egy terv.

Kamilla előrelépett.

– Elvetted Valeria névjegykártyáját, mielőtt megérkeztek a vendégek. Hallottam, hogy szóltál a koordinátornak, hogy lemondta az időpontot.

– Azt hittem, meggondolja magát.

– Tudtad, hogy holnap tervezek jönni.

Adrian Camilára nézett.

– Tudtad, mielőtt elkezdődött a vacsora?

–Láttam az üzenetedet, de féltem, hogy jelenetet csinálok.

– A jelenet már létezett – mondta Monica. – Mi fedeztük fel utoljára.

Ofélia végre elvesztette az önuralmát.

„Adrian hetek óta szenved! Csak a fiamon próbáltam segíteni.”

– Mikor mondtam már, hogy boldogtalan vagyok Valeriával? Mondj egy randit, egy üzenetet, vagy egy beszélgetést.

Ofélia nem tudott válaszolni.

– Semmid sincs – folytatta –, mert sosem mondtam el neked.

„Mert túl hűséges vagy ahhoz, hogy beismerd az igazságot! Mindig is apa akartál lenni. Valeria talán soha nem tud neked gyerekeket szülni, és te feladod a jövődet, hogy ne bántsd őt.”

A csend teljes volt.

Valeria úgy érezte, hogy ezek a szavak ismét kinyitják a kórház ajtaját, de Adrián megfogta a kezét.

– A feleségem nem egy elveszett jövő.

– Én hordoztalak, én neveltelek fel, és tudom, mire van szükséged.

– Tudod, mit akarsz: egy unokát, akiről azt hiszed, hogy tartozunk neked.

Ofélia Valeriához fordult.

– Ha igazán szeretnéd, megkérdeznéd tőle, hogy boldog-e.

– Majd megkérdezem tőle – felelte a nő. – A különbség az, hogy én közvetlenül tőle kérdezem.

Aztán a székre mutatott.

– Nem töröltél egy kártyát. Bejelentetted egy soha véget nem érő házasság végét.

Valeria Monicára nézett.

– Tudtad, hogy még mindig együtt vagyunk?

– Nem. Fel kellett volna hívnom, mielőtt elfogadtam. Sajnálom.

Monica elővette a névjegykártyáját, odament Ofeliához, és a kezébe nyomta.

–Nem vagyok a fiad feleség-helyettese. És a gyerekem nem az a mutatós unoka, akivel felvonultathatod, hogy meggyőzd.

Felkapta a táskáját és kiment a szobából.

Camilának ekkor eszébe jutott néhány nyomtatott lap a torta mellett. Felvette őket, mielőtt Ofelia megállíthatta volna.

– Beszédet is készített.

Adrián olyan kifejezéseket olvasott fel, mint „második esélyek”, „a családi vonal folytatása” és „annak elfogadása, hogy egy ajtónak be kell csukódnia, hogy egy másik kinyílhasson”. A neve a következő bekezdésben szerepelt.

–Azt tervezted, hogy ezt úgy olvasod fel, hogy a feleségem távol van, Monicával pedig mellettem.

– Általános visszatekintés volt.