Azt hittem, a legrosszabb már elmúlt.
Tévedtem.
Másnap reggel Carlos, a főüzletem vezetője riadtan hívott fel.
„Mariana asszony, a férje követelte, hogy adjunk neki pénzt a kasszából. Azt mondja, százötvenezer pesóra van szüksége egy családi vészhelyzet miatt.”
Borzongást éreztem.
– Ne adj neki semmit. Danielnek nincs felhatalmazása pénzt kivenni az üzletből.
Aztán felhívtam Beatrizt, a könyvelőmet, és megkértem, hogy nézze át az összes tranzakciót azokon a számlákon, amelyeket a családi kiadásokra használtunk.
Még aznap délután felfedeztünk valami furcsa dolgot.
Daniel közel három éven át havonta nyolcezer és huszonötezer peso közötti összeget küldött Patricia számlájára.
A pénz egy olyan számláról jött, amit szolgáltatások, karbantartás és háztartási költségek fedezésére használtam fel.
Az átutalások összesen meghaladták a négyszázezer pesót.
A képernyőt bámultam.
Míg én késő éjszakába nyúlóan dolgoztam, a férjem az anyja luxuscikkeit finanszírozta azzal a pénzzel, amiről sosem árulta el, hogy küldi.
De Beatriz felfedezett egy másik részletet is.
– Mariana, van valami, amit látnod kellene.
Megmutatott nekem egy százhúszezer peso átutalást, amit mindössze két héttel korábban intéztem.
A koncepció kimondta: Előlegfizetés eladásra.
„Mit veszel és adsz el?” – kérdeztem.
Beatriz megrázta a fejét.
– Nincs szerződés az aktáinkban.
Azon az estén felhívtam a barátnőmet, Fernandát, aki ingatlanügynökként dolgozott.
Arra kértem, hogy diszkréten nyomozzon utána, hogy Daniel megpróbál-e valamilyen ingatlant szerezni.
Két nappal később Fernanda behívatott az irodájába.
Volt egy mappa az asztalon.
– Mariana, a férjed nem fog házat venni.
Megmutatta nekem egy kölcsönkérelem másolatát.
– A tartózkodási okmányaiddal próbál pénzt szerezni.
Éreztem, hogy meghűl bennem a vér.
– Ez lehetetlen. Soha nem engedélyeztem semmit.
Fernanda egy oldalra mutatott.
Egy aláírás volt rajta, ami nagyon hasonlított az enyémre.
És az aláírás mellett egy felhatalmazás is állt a jelzáloggarancia-folyamat megindítására.
– Van még valami – suttogta Fernanda. – Aki benyújtotta azokat a dokumentumokat, nem Daniel volt.
Felnéztem.
– Szóval ki?
Fernanda felém csúsztatott egy fényképet, amelyet a pénzügyi közvetítővel folytatott találkozón készített.
A képen Patricia elegánsan öltözött, egy ismeretlen férfi mellett ült.
De a lélegzetem a kezében tartott dokumentumtól állt el.
Ez a hivatalos személyi igazolványom másolata volt.
És alatta egy második hamisított aláírás jelent meg.
Abban a pillanatban megértettem, hogy az anyósom nem csak úgy ki akarta rúgni anyámat a házból.
Megpróbáltam leszedni valamit, amit tizenöt évembe telt felépíteni.
3. RÉSZ
Amikor Fernanda megmutatta nekem ezeket a dokumentumokat, olyan düh és félelem keverékét éreztem, amit korábban soha.
Évekig tűrtem Patricia kritikáját, a szerény származásomról szóló megjegyzéseit és azt a megszállottságát, hogy gazdagnak akart tűnni.
De egy dolog volt megsérteni engem, és egészen más megpróbálni engedély nélkül felhasználni a vagyonomat.
„Honnan szerezted ezt?” – kérdeztem.
– Egy ismerősöm dolgozik annál a cégnél, amelyik megkapta a kérelmet. Azért értesített, mert felismerte a címedet, és tudta, hogy a ház a tiéd. Nem adta át a teljes aktát; ezeket a másolatokat tudjuk átnézni veled és az ügyvédeddel.
Azonnal felhívtam Ricardo urat.
Amikor átvizsgálta a dokumentumokat, komoly arckifejezést öltött.
– Mariana, óvatosan kell eljárnunk. A hitelkérelem nem jelenti azt, hogy jelzáloggal terhelték meg a házadat. Az ilyen fedezet megszerzése formaságokat és ellenőrzéseket igényel. De ha felhasználták a személyazonosító okmányodat és meghamisították az aláírásodat, azt jelentenünk kell.
Másnap hivatalos értesítést nyújtottunk be a pénzintézetnek a kérelem elutasításáról, kértük őket, hogy függesszék fel az összes feldolgozást, és elkezdtük a bizonyítékok gyűjtését.
Megkezdtük a megfelelő intézkedéseket a dokumentumaimmal való esetleges visszaélések miatt is.
Amit ezután felfedeztünk, az még kínosabb volt.
Patricia évek óta dicsekedett azzal, hogy egy nagyon értékes ingatlannal rendelkezik Guadalajara egyik előkelő negyedében.
Mindig azt mondta, hogy kiadta bérbe, és elég jövedelme volt ahhoz, hogy kényelmesen megéljen.
A valóság más volt.
Az ingatlan valaki másé volt. Patricia évek óta bérlő volt, és a testvére, Arturo segített neki fizetni a lakbért.
A Daniel által átutalt pénzt személyes kiadásokra, ruhákra, éttermekre és titkolt adósságokra fordította.
Az anyósom lenézte anyámat, amiért zöldséget árult, míg ő maga anyagilag másokra támaszkodott, hogy fenntartsa a gazdagság képét.
De a feltételezett kölcsön oka még mindig feltárásra vár.
Ricardónak sikerült elérnie, hogy az intézmény hivatalosan is felülvizsgálja a tranzakciót. A kérelemben az állt, hogy a pénzt egy importált árukkal foglalkozó vállalkozásba kívánják befektetni.
A kérelmező Dániel volt.
Patricia közvetítőként jelent meg.
És hamisan voltam feltüntetve tulajdonosként, aki engedélyezte a ház fedezetként való felajánlását.
Amikor Ricardo ezt elmagyarázta nekem, néhány másodpercig hallgattam.
– Tudta Dániel, hogy hamisították az aláírásomat?
– Még nem tudjuk biztosan. Ezt meg kell vizsgálni.
Nem akartam bizonyíték nélkül vádolni, még akkor sem, ha a belé vetett bizalmam teljesen megsemmisült.
Még aznap délután Daniel megjelent a boltomban.
Fáradtnak tűnt az arca, és az inge gyűrött volt.
– Marianna, beszélnünk kell.
Elvittem egy kis tárgyalóba, ahol Carlos a közelben lakott, arra az esetre, ha bármi probléma adódna.
Letettem a másolatokat az asztalra.
– Magyarázd el ezt nekem.
Dániel átnézte a dokumentumokat.
Az arckifejezése azonnal megváltozott.
– Ki adta ezt neked?
– Nem ez a kérdés.
Lassan leült.
