1. RÉSZ

– Ha tizennégy napnyi gondoskodás után most fellengzősen viselkedsz, akkor nem vagy méltó a fiam feleségének lenni – mondta Doña Teresa, és mielőtt bárki reagálhatott volna, az egész kórterem szeme láttára pofon vágta Marianát.

Az ütés éles volt. Mariana nem emelte fel a kezét védekezésül. Csak az arca égett, és körülnézett, Andrést keresve, a huszonkét éve házastársát.

Andrés több mint két évtizeden át ugyanazt a mondatot ismételgette, valahányszor az anyja átlépett egy határt: „Csak ne törődj vele, egyszerűen ilyen.” Doña Teresa szombatonként érkezett querétarói házukba, leporolta a bútorokat, kritizálta az ételeket, átrendezte a dolgokat, és úgy beszélt, mintha a lakás is az övé lenne. Mariana, aki vegyészmérnök és a laboratóriumi és családi robbanások megelőzésének szakértője, inkább hallgatott.

Ezért senkit sem lepett meg, amikor egy állami kórházban elvégzett csípőprotézis-műtét után Doña Teresa nem volt hajlandó ápolót felvenni, és mindenki Marianára nézett.

Andrés azt mondta, hogy főszezonban van a nehézgépgyártó műhelyben. Laura, a nővére, azt állította, hogy két gyermeke van, és minden reggel meg kell nyitnia egy üzletet. Mariana a hűtőszekrényre ragasztott naptárra nézett. Majdnem két éve várt egy hetes nyaralásra a hidalgói hőforrásoknál, amit a munkája biztosított számára.

Fogott egy filctollat, és áthúzta a dátumokat.

– Vigyázok rá.

Tizennégy napig aludt egy műanyag székben, segített Doña Teresának fürdeni, átöltözni, enni és járni. Átutazott a fél városon az esőben, hogy szerezzen neki egy kék ortopédiai párnát, mert „a szürke lehangolta”. Vett kompressziós harisnyát, gyógyszert, gyümölcsöt, pelenkát, sőt, még egy kis mérleget is hozott a laborból, hogy elkészítse a fekete teát pontosan úgy, ahogy az anyósa szerette.

Doña Teresa időnként mintha megenyhült volna.

„Igazi kín voltam, lányom” – mormolta egy este.

Mariana szinte azt hitte, hogy valami megváltozott.

De a hazabocsátása előestéjén a nő bejelentette:

–Megyek a fiamhoz. Mariana továbbra is gondoskodni fog rólam.

Marianna mély levegőt vett.

– Nem, Doña Teresa. Már tudsz járókerettel járni. Andrés hozhat neked élelmiszert és gyógyszert. Én visszamegyek dolgozni.

Másnap reggel egy nagynéni érkezett egy hatalmas bőrönddel: takarókkal, ruhákkal, papucsokkal, sőt még Teresa elhunyt férjének portréjával is. Nem látogatónak szánt poggyász volt.

Aztán jött a pofon.

Mindenki lefagyott.

Mariana várta a szokásos mondatot.

Andrés azonban fogta anyja bőröndjét, kivitte a folyosóra, és remegő kézzel tért vissza.

„A bőrönd hazajön veled, anya. Nem jössz be hozzánk, amíg Mariana meg nem hív. Ő magára vállalt egy felelősséget, ami az enyém volt. És ha mától bárkinek is felelősnek kell lennie érted, az én vagyok.”

Doña Teresa kinyitotta a száját, képtelen volt elhinni.

Mariana sem tudta elhinni, mire fog rájönni.

2. RÉSZ

Azon az estén Andrés éjfél körül tért vissza. Beköltöztette anyját a saját házába, ételt hagyott a hűtőben, elrendezte a gyógyszereit, és vizet tett az ágya mellé.

Leült Marianával szemben anélkül, hogy levette volna a kabátját.

–Bocsáss meg. A türelmedet arra használtam, hogy jó fiú legyek anélkül, hogy egy jó fiú dolgát végeztem volna.

Aztán kihangosítón felhívta Laurát, és elmondta neki a pofont. A nővére hallgatott, és végül beleegyezett, hogy néhány szombaton tudósít.

Mariana most először nem sietett semmit megoldani.

Visszatért a vegyi üzembe. Visszament a vizsgálataihoz, a kollégáihoz, és a saját ágyában aludt. Amikor Andrés nem talált receptet vagy orvosi kártyát, egy rövid üzenettel válaszolt: „Átlátszó táska, elülső rekesz.” Semmi több.

Szerdán Andrés egyedül vitte el Doña Teresát kivizsgálásra. Kimerülten tért vissza.

– Két óra sorban állás, röntgen, gyógyszertári látogatás, három hívás a munkahelyről, és az anyósod még a járásomat is kijavította. Hogyan bírtad ezt tizennégy napig?

Marianna elmosolyodott.

–Egy műanyag székkel és nagyon rossz döntésekkel.

Andrés fáradtan felnevetett. Aztán elővett egy összehajtott papírlapot a hátizsákjából.

–Anya adta nekem, amikor elindultam. Azt mondta, neked van.

Marianna nyitotta ki.

„Mariana: hétre kész az ebéd. Szombaton: piac, ruhák és lakások. Ne fáraszd Andrést hülyeségekkel. Sokat dolgozik.”

Ez nem kérés volt. Ez egy szolgasági beosztás volt.

Két nappal később Laura suttogva felhívta az anyja házából.

– Találtam valamit, aminek köze van egymáshoz.

Néhány törölköző alatt Mariana és Andrés lakásának kulcsgarnitúrájának másolata hevert, Doña Teresa által írt címkével: „A fiamnak, véglegesen.” Mellette a lakatos nyugtája.

A dátum júliusban volt.

Épp akkor, amikor Mariana és Andrés elmentek nyaralni, és kölcsönadták neki a kulcsokat, hogy megöntözhesse a növényeket.

– Már akkor is a költözést tervezte – mondta Andrés sápadtan.

De a legrosszabb még hátra volt.

Laura hallotta, ahogy az anyja telefonon egy rehabilitációs központról beszél, amire „nem volt szüksége, mert családja volt”.

Hétfőn Mariana felhívta a kórházat. A főnővér tökéletesen emlékezett rá.

– Hát persze, az, aki grammra méri a teát – viccelődött –. Az anyósa visszautasított két hét ingyenes elvonót.

Mariana abbahagyta a mosolygást.

– Mivel indokolta?

Papírzörgés hallatszott.

– Hogy veled fog élni, és hogy a menye, aki munkanélküli, a nap huszonnégy órájában elérhető lesz.

Mariana ürességet érzett a gyomrában.

– Teljes munkaidős állásom van.

– Nos, itt az ellenkezőjét mutatja. És az elutasítást ő írta alá.

A dokumentumon ugyanaz a dátum szerepelt, amelyen Doña Teresa elküldte őt az esőbe, hogy megvegye a kék párnát.