Első lépésként a rokonságot mozgósította. Már az esküvő másnapján csörögni kezdett Péter telefonja. Nagynénik, unokatestvérek és régi családi barátok hívogatták felváltva, felháborodva és számonkérően. Klára előadta a saját verzióját: a szüleim „fondorlatos módon, pénzzel és ingatlanokkal manipulálva szakították el tőle az egyetlen fiát”, engem pedig úgy állított be, mint egy számító, pénzéhes nőt, aki szétszakította a szent családi köteléket.

– Hogyan tehetted ezt az anyáddal, Péter? – kiabált a telefonba Ilona néni, Klára nővére. – Felnevelt, mindent megadott neked, te meg egy idegen nő miatt hátat fordítasz neki? Szégyellhetnéd magad!

Péter eleinte próbált magyarázkodni, elmondani a megalázó szobalányruhát, az anyja nyilvános jelenetét, de a család elvakult volt. Klára éveken át gondosan építette fel az áldozatszerepét. Amikor Péter látta, hogy a szavai süket fülekre találnak, egyszerűen kinyomta a telefont. Aznap este letiltotta a saját rokonai felét. Fájt neki, láttam a szemén, de tudta, hogy a saját jövőjét menti meg.

Közben a szüleimmel való viszonyunk a béke és a szeretet szigete maradt. Amikor átmentünk hozzájuk az új, kisebb panellakásukba, anyukám meleg teával és friss süteménnyel várt minket. A lakásuk ugyan szűkös volt a korábbi kertes, tágas otthonukhoz képest, de a szobákat megtöltötte a nyugalom.

– Nem bántátok meg? – kérdeztem anyukámat egy csendes pillanatban, miközben apám és Péter a konyhában beszélgettek a barkácsolásról. – Feladtátok az otthonotokat értünk…

Anyám rám nézett, megsimogatta az arcomat, és elmosolyodott azzal a szelíd bölcsességgel, amit mindig is csodáltam benne.
– Drágám, a tégla és a beton csak tárgyak. Nem azok teszik az otthont. Láttuk, hogyan nézett rád az a nő az eljegyzés óta. Tudtuk, hogy ha a házába költöztök, lassan, napról napra fogja felőrölni a lelkedet és a házasságotokat. Egy szülőnek az a dolga, hogy szárnyakat adjon a gyerekének, ne béklyókat. Mi egy életet leéltünk békében, nekünk elég egy kis lakás. De nektek tiszta lap kellett. Ez a legtöbb, amit adhattunk.

Könnyek szöktek a szemembe. Akkor értettem meg a valódi különbséget a két család között: anyósom birtokolni akart, a szüleim viszont szabaddá tenni.

A hetek teltek, és mi lassan belaktuk az új fészket. Kifestettünk, beszereztük az első bútorokat, a nappali falára kikerültek a közös képeink. Boldogok voltunk, de Klára árnyéka még mindig ott lebegett felettünk. Miután a rokonokon keresztüli nyomásgyakorlás nem működött, a klasszikus manipuláció következő fegyveréhez nyúlt: a betegséghez.

Egyik kedd este, alig két hónappal az esküvő után, éjfélkor szólalt meg Péter telefonja. Klára volt az, ziháló, alig hallható hangon beszélt.
– Péter… fiam… a szívem… Nem kapok levegőt… Kérlek, gyere, lehet, hogy ez az utolsó órám…

Péter pánikba esve ugrott ki az ágyból, már a nadrágját húzta. Én is felriadtam, és bár a gyanakvás azonnal megszólalt a fejemben, nem tarthattam vissza; elvégre az anyjáról volt szó.
– Hívjunk mentőt! – mondtam. – Azonnal tárcsázom a 112-t!
– Nem! – szólt a telefonból Klára hangja, hirtelen meglepően élesen és tisztán. – Mentőt nem akarok! Csak a fiamat! Egyedül ő segíthet!

Ez volt az a pont, ahol Péter keze megállt a slusszkulcson. Rám nézett, majd visszatette a telefont a füléhez.
– Anya, ha infarktusod van, orvos kell, nem én. Nem tudom újraindítani a szívedet. Most azonnal hívom a mentőket a címedre, és én is indulok.

Péter valóban kihívta a mentőket, majd autóba ültünk. Amikor kiértünk a hatalmas villához, a mentőautó már ott állt a ház előtt. Az orvos és a mentőtiszt éppen pakolták össze a felszerelést. Péter odarohant hozzájuk, arcán tiszta aggodalommal:
– Doktor úr, mi történt? Hogy van az édesanyám?

A mentőorvos kissé bosszúsan sóhajtott, levette a szemüvegét, és Péterre nézett.
– Ön a fia? Nos, megnyugtathatom. Az édesanyja vérnyomása 125/80, az EKG-ja tankönyvbe illően tökéletes, a pulzusa stabil. Semmilyen kardiológiai vagy egyéb akut vészhelyzet nem áll fenn. Enyhe hisztériás tüneteket mutatott, valószínűleg idegi alapon felhúzta magát, de orvosilag makkegészséges. Adtunk neki egy enyhe nyugtatót. Legközelebb kérem, gondolják meg, mikor riasztanak rohamkocsit, mert valaki más valóban meghalhatott volna ezen az éjszakán.

A mentők elmentek. Péter némán állt a kerti felhajtón. Láttam, ahogy az utolsó illúziója is darabokra hullik. Bementünk a házba. Klára a bársony díványon feküdt egy elegáns köntösben, a kezében egy pohár vizet tartott. Amikor meglátott minket, azonnal elgyengült az arca, a mellkasához kapott.

– Ó, Péterem… Végre itt vagy… Azt hittem, elvisz a végzet… De látom, őt is elhoztad magaddal – pillantott rám mérgező, megvető tekintettel. – Még a halálos ágyamhoz sincs jogom egyedül lenni a fiammal?

Péter lassan odalépett az anyjához. Nem hajolt le hozzá, nem ölelte meg. Csak állt felette, és a hangja olyan jeges volt, amilyennek még soha nem hallottam.
– Anya. Az orvos elmondta, hogy semmi bajod. Kihívattad a mentőket, eljátszottad a haldoklót, csak azért, hogy idecsalj az éjszaka közepén. Hogy teszteld, ugrasz-e még, ha füttyentesz.

Klára felült, a gyengeség álarca egy szempillantás alatt lehullott, átadva helyét a jól ismert, vicsorgó haragnak.
– Mert elhagytál! Egy ilyen senkiért! Egy proli család lányáért, akik egy nyomorult panellakást dobtak hozzátok, hogy elidegenítsenek tőlem! Az én házam a te házad! Itt kellett volna élnetek! Ő meg takaríthatott volna, tanulhatta volna, mi az a rend, mi az a tisztelet! De ti megaláztatok engem mindenki előtt!