Az anyósom felpofozott a hálaadási vacsora közepén, és arra kényszerített, hogy a padlóról egyek, mint egy kutya… egészen addig, amíg 5 fekete SUV nem fékezett le a ház előtt, és egyetlen név, amit elsuttogtak, örökre el nem hallgattatta őt.

„Ne!” – kiáltottam, és Vance nadrágjának aljába kapaszkodtam. „Kérlek, ne! A kicsim… Nem hagyhatom, hogy a kicsimnek baja essen!”

Nem tudnék túlélni egy lövöldözést ebben a házban. Nem kockáztathattam meg, hogy eltévedt golyót kapok el.

Vance lenézett rám, hideg tekintete egy pillanatra ellágyult. Megértette a rettegésemet.

– Ne tüzeljetek tovább! – parancsolta Vance az embereinek.

A bejárati ajtó kivágódott, és William Miller főtiszt – egy testes, vörös arcú, dús bajuszú férfi – rontott be az ebédlőbe, négy felfegyverzett rendőr kíséretében.

„Brenda! Mi a csudába történik itt?” – kérdezte a Főnök, miközben kezét szolgálati fegyverén nyugtatta.

„Ezek az emberek betörtek az otthonomba!” – kiáltotta Brenda, és azonnal törékeny, remegő áldozattá változott. „Megpróbáltak megtámadni minket, Főnök! A menyem súlyos mentális összeomlást kapott. A földre vetette magát és sikoltozni kezdett!”

„Ez hazugság!” – zokogtam. „Megütött! A földre kényszerített!”

Körülnéztem az asztalnál. Húsz rokon. Húsz ember, aki végignézte, ahogy főzök, takarítok és vérzek.

„Látta valaki, hogy Brenda Mercer megütötte ezt a lányt?” – kérdezte Miller főtiszt a szobában lévőktől.

Csend.

Senki sem szólt semmit. Egy nagynéni lassan kortyolt egyet a Cabernet-jéből. Egy unokatestvére a mennyezet díszlécét bámulta.

– Nagyon labilis volt a hangulata, Főnök – mondta Greg, anyja mellé lépve. – Csak megpróbáltuk megnyugtatni, amikor ezek a biztonsági őrök betörtek az otthonunkba.

Úgy éreztem, mintha a szoba falai rám omlanának. Eltörölték az igazságot, a törvény előtt gúnyolódtak velem.

Miller főnök Vance-re nézett. – Mutassa be, ki vagy!

– Vance – mondta simán. – Magánbiztonsági cég.

„Ki fizeti a foglalási díjadat?”

– Ez az információ szövetségi titoktartási kötelezettség alá tartozik – felelte Vance. – És mi indulunk.

„Sehova sem mész!” – sikította Brenda. „Tartóztasd le őket, William!”

– Brenda, hivatalos házkutatási parancs nélkül nem tarthatom őket fogva, ha békésen távoznak – motyogta a Főnök, akit láthatóan megfélemlített Vance embereinek modern felszerelése. – De azt akarom, hogy te és a csapatod éjfélre távozzatok a megyémből, Vance.

Vance nem vitatkozott. Ismerte a taktikai matematikát. Nem védhetne meg egy terhes nőt egy közelharcban a helyi rendőrök ellen.

Még utoljára letérdelt mellém, tudomást sem véve Greg dühös tiltakozásáról. Közel hajolt a fülemhez, lehelete melegen simogatta a hajamat.

– Nem tudhatjuk most kimenteni anélkül, hogy ne kockáztatnánk a kereszttüzet, ami akár a gyermekének is árthat – suttogta Vance gyorsan. – De nem hagyunk itt. Ne nyelje le semmit, amit kínálnak. Ne írjon alá egyetlen dokumentumot sem. És nézzen bele a régi télikabátja bélésébe. Abba a rongyos zöldbe, ami az árvaházból származott.

Valami apró, hideg, fémes dolgot csúsztatott a tenyerembe, és az ujjaim köré fonódtak.

– Légy erős, Sarah – mormolta. – Fogalmad sincs, hogy valójában ki vagy.

Felállt, megigazította a hajtókáját, és kiment a házból, emberei szoros, néma alakzatban követték.

Abban a pillanatban, hogy a terepjáróik piros hátsó lámpái eltűntek a kocsifelhajtón, a szoba levegője dermesztően hideg lett.

A rendőrfőnök megveregette Greg vállát. „Hívj fel, ha újabb jelenetet indít, Greg. Majd mi elintézzük.”

– Nem – vágott közbe Brenda éles hangon. – Majd családon belül elintézzük. Nincs szükségünk nyilvános botrányra. Felvisszük az emeletre pihenni.

Miller főkapitány bólintott, és helyetteseivel távozott.

A nehéz bejárati ajtó kattanva becsukódott.

A zár a helyére csúszott.

Csapdába estem.

Brenda felém fordult, áldozati szerepe azonnal eltűnt. A tekintete tiszta méreg volt.

– Szedd le a padlóról! – sziszegte.

Greg megragadta a karomat, olyan erősen szorította, hogy azonnal sötét zúzódásokat hagyott a bőrömön.

– Már eleget okoztál bajt ma este, Sarah – mondta hidegen.

Felrángatott a lépcsőn, tudomást sem véve fájdalmas kiáltásaimról, miközben a nehéz hasam kibillentett az egyensúlyomból. Betuszkolt a folyosó végén lévő sötét, hideg dolgozószobába.

„Greg, kérlek!” – könyörögtem, és megragadtam az ajtófélfát. „A feleséged vagyok!”

Szisztematikusan lefejtette az ujjaimat a fáról.

– Anyámnak igaza van – gúnyolódott Greg, jeges közönnyel nézve le rám. – Mindig is csak teher voltál. Úgyis csak a gyerekre van szükségünk.

Meghűlt a vér a vérben. „Mi?” – ziháltam.

Mielőtt megszólalhattam volna, a nehéz tölgyfaajtó becsapódott. A retesz becsúszásának hangja visszhangzott a sötét szobában.

3. FEJEZET: A cédrus titka
A bezárt dolgozószoba hideg szőnyegén feküdtem, a szívem kalapált, ahogy Greg szavainak a felismerése áthatolt az agyamon.

Úgyis csak a gyerek kell nekünk.

Kényszerítettem magam, hogy felüljek, a hátam tiltakozva felsikoltott, miközben a hasamat simogattam. A szobában régi papír, állott cédrus és molyirtó golyók szaga terjengett.

Lenéztem a kezemre. Az ujjaim még mindig szorosan szorították a tárgyat, amit Vance parancsnok a kezembe adott.

Kinyitottam a tenyeremet.

Egy apró, hihetetlenül díszes rézkulcs volt. Ősinek tűnt, a kulcs teteje ugyanolyan sas alakjára volt formázva, mint a törött kard.

Nézz bele a régi télikabátod bélésébe. Abba a rongyos zöldbe.

Feltápászkodtam, minden mozdulatnál sajgott a horzsolt térdeim. A dolgozószobát elsősorban Brenda szezonális ruhatárának tárolóhelyiségeként használták. A túlsó fal mentén nagy, impozáns cédrusfa szekrények sorakoztak, sötét fájuk tükörfényesre volt polírozva.

Sántikálva odamentem a szekrényekhez, és kitártam a nehéz ajtókat.

Kétségbeesetten turkáltam a drága szőrmék, a dizájner kasmírkabátok és a szabott öltönyök között, míg az ujjaim hátul egy durva, szintetikus anyaghoz nem értek.