Ethan felnézett a szőnyegről, elkapta a tekintetemet, és pontosan tudta, mire gondolok. Felállt, odajött hozzám, és megcsókolta a homlokomat. – Mire gondolsz? – kérdezte halkan. – Csak arra, hogy mennyire szeretem a mi kis világunkat – suttogtam, és a mellkasához hajtottam a fejem.
Odakint eleredt az eső, finoman dobolt az ablaküvegen, de idebent meleg volt és biztonság. A múlt árnyékai végleg eloszlottak, és a házunk most már csak a miénk volt. Nem volt több dráma. Nem volt több félelem. Csak mi voltunk, a kislányunk, és egy egész életnyi békés, boldog jövő, amit együtt harcoltunk ki magunknak.
