Ethan anyja felé fordította a fejét. Lassú, rémisztő pillantást vetett rá, ami csendet követelt tőle. Margaret azonnal rájött katasztrofális hibájára. Ha baleset volt, miért félne egy kamerától?

Léptek visszhangoztak a linóleummal borított folyosón. Marcus Hale nyomozó lépett be a helyiségbe, majd egy egyenruhás rendőrtiszt következett. Hale tapasztalt nyomozó volt, aki klinikai pontossággal pásztázta a szobát.

– Mr. Whitmore. Mrs. Whitmore – morogta Hale. – Szeretnénk feltenni néhány tisztázó kérdést.

Margaret felfújta a mellkasát. „Az ügyvédünket akarom. Ez abszurd.”

Rachel az ágyam elé lépett, emberi pajzsként viselkedve. „A betegem rettenetesen szenved. Jelenleg nem engedem meg a kihallgatását. Kérem, kísérje ezeket az embereket a váróterembe.”

– A férje vagyok – jelentette ki Ethan, hangja egy oktávval halkabb, finom fenyegetéssé fokozódva.

– És most – felelte Rachel – aktív fenyegetést jelentesz a felépülésére. Kifelé.

Az egyenruhás rendőr a folyosó felé intett. Miközben Ethant kikísérték, hátranézett a válla fölött. A tekintetembe fojtotta a száját. Három szót motyogott. Halott vagy.

A függöny behúzódott. A matracba rogytam, fojtott zokogás szakadt fel a torkomból. Rachel azonnal fölém hajolt, remegő kézzel igazgatta az infúziómat.

– Rachel! – kiáltottam halkan. – A kék mappa. Haza fog menni. Meg fogja semmisíteni.

– Nem teheti – mondta Rachel határozottan. – A rendőrség biztosította a tetőtéri lakást.

Eltelt egy óra. A fájdalomcsillapítók hatása alatt nehéz, kábító köd lett. Rachelt egy sürgősségi traumatológiai rendelésre irányították a folyosó túlsó végébe. Megígérte, hogy pontosan öt perc múlva visszajön, és egy kórházi biztonsági őrt hagyott az ajtóm előtt.

Lehunytam a szemem, és próbáltam lélegezni a mellkasomban szétterjedő égető érzéssel.

Aztán gumitalpú cipők halk nyikorgását hallottam. Nem ápolónői fapapucsot. Elegáns cipőt.

Kinyitottam a szemem.

Ethan ott állt közvetlenül az ágyam mellett.

A biztonsági őr sehol sem volt látható. Ethan elmosolyodott, hideg, üres tekintettel tátogtatta a száját. Beletúrt a szabott dzsekijébe, és előhúzott egy összehajtott papírdarabot – egy orvosi meghatalmazás nyomtatványt.

– Komolyan azt hitted, hogy egy bérelt zsaru kint tud tartani, Clara? – suttogta, fölém hajolva.

A pulzusmérőm gyorsabban kezdett sípolni. Bíp. Bíp. Bíp.

Ethan tekintete a monitorra villant. Lassan, megfontoltan kinyújtotta a jobb kezét. Nem érintette meg az égett bőrömet. Ehelyett ujjai erősen rászorította az oxigénkanül átlátszó műanyag csövét. Másik kezével megtalálta a fájdalomcsillapítómat szállító infúziós csövet, és összeszorította.

A tüdőm azonnal levegő után kapott. A vállamban újra életre kelt a tűz, ahogy a morfium áramlása megállt.

– Nagyon figyelj rám! – sziszegte Ethan, arca centikre volt az enyémtől, lehelete drága skót whisky és borsmenta illatát árasztotta. – Alá fogod írni ezt az orvosi meghatalmazást. Teljes felhatalmazást ad nekem az ellátásodra és a vagyonodra. Ha nem teszed meg, egyszerűen azt mondom Dr. Carternek, hogy pánikrohamod volt, és saját magad tépted ki a szövegedet.

Még szorosabban szorította az oxigéncsövet. Ziháltam, a mellkasom zihált, a súrlódás szétszakította a felhólyagosodott bőrömet.

– Írd alá – suttogta, miközben tollat ​​nyomott az ép bal kezembe. – Különben itt maradok és nézem, ahogy megfulladsz.

Könnyek patakokban folytak az arcomon. Kétségbeesetten bólintottam, tökéletesen eljátszva a megtört, rémült feleséget. Épp annyira lazított a szorításán, hogy kapkodva tudtam levegőt venni. A kezem hevesen remegett, miközben egy kusza, alig olvasható aláírást firkáltam az alsó sorra.

Ethan elmosolyodott, és visszakapta az újságot. Gyengéden megsimogatta a hajamat. „Jó kislány. Majd én mindent elintézem.”

Alig pár másodperccel azelőtt kisurrant a szobából, hogy Rachel visszasietett volna.

„Clara? Megugrott a pulzusod, mi történt?” – kérdezte, miközben odasietett hozzám.

Megvártam, amíg az ajtó becsukódott. Ránéztem a kórházi szoba sarkában elhelyezett biztonsági kamerára – arra, amelyiket Ethan arroganciájában eddig figyelmen kívül hagyott.

– Épp most volt itt – mondtam rekedtes hangon. – Elzárta az oxigéncsövemet. Arra kényszerített, hogy aláírjak egy meghatalmazást.

Rachel elsápadt. „Rögtön felhívom Hale-t. Felvettük a felvételt. Ez tanúmegfélemlítés és gyilkossági kísérlet.”

– Hívd fel Hale-t – egyeztem bele, miközben komor, sötét elégedettség telepedett rám. – De mondd meg neki, hogy ne vegyen tudomást a Hamptons-házról. Az csak álca volt. Ha az igazi bizonyítékokat akarjuk – az offshore számlákat, a sikkasztási nyilvántartásokat –, mondd meg Hale-nek, hogy szerezzen házkutatási parancsot Ethan irodájára az építészeti cégnél.

Rachel szünetet tartott, telefonját félig a füléhez szorítva. – Az irodája? De hogy rejtetted el oda?

– A nyugati falán lévő absztrakt festmény mögött – suttogtam. – Van egy biometrikus széf. Azt hiszi, csak az ujjlenyomata nyitja. – Halvány, gonosz mosolyt villantottam. – Elfelejtette, hogy mellette alszom. A hetem legkönnyebb része az volt, hogy egy szilikon sablonnal lemásoltam a hüvelykujját, miközben Ambientől ájultan feküdt.

Rachel rám meredt, áhítat és rémület viaskodott a szemében. De mielőtt tárcsázhatott volna, a kórházi szoba fényei baljóslatúan pislákolni kezdtek.

Egyszer. Kétszer

És akkor minden képernyő, minden lámpa és a szárnyban lévő összes gép elsötétült.

A teljes sötétség öt rémisztő másodpercig tartott, mielőtt beindultak a tartalék generátorok, és baljós, vérvörös vészderengésbe burkolták a szobát. A kórház ritmikus zümmögését felváltotta a folyosón hallatszó ápolónők kétségbeesett kiabálása.

– Maradj itt! – parancsolta Rachel, és az ajtó felé indult.

„Ne nyisd ki!” – sziszegtem, de már túl késő volt.