– Mi a baj, drágám? – kérdezte hangosan, ügyelve arra, hogy Lucas is hallja. – Olyan feszültnek tűnsz.

Ránéztem, és halkan azt mondtam: „Semmi baj.”

Most először nem tetszett neki a válaszom.

Lucas egy órával később elment dolgozni.

Mielőtt kilépett volna, megállt az ajtó közelében.

– Még egy vita lesz ma, Sophie – mondta halkan –, és komolyan mondom, amit mondtam.

– Tudom – feleltem.

Meglepettnek tűnt, hogy nem védekeztem.

Aztán elment.

Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott, Marilyn lágy arca eltűnt.

Lassan felállt, úgy tartva a kávéscsészéjét, mint egy királynő a fegyvert.

– Szóval – kérdezte –, ma vagy holnap csomagolsz?

Nem válaszoltam.

Mosolygott.

– Komolyan azt hitted, hogy a fiam téged választana helyettem?

Folyamatosan törölgettem a pultot.

Ez jobban bosszantotta, mint amennyire a kiabálás valaha is képes lenne.

Közelebb lépett.

„Figyelmeztettelek az esküvő előtt. Mondtam, hogy ez a házasság nem fog tartós lenni.”

A szívem hevesen kezdett vert, de igyekeztem megőrizni a nyugalmamat.

Mert ezúttal nem a telefonomat használtam.

Nem a zsebemből próbáltam felvenni.

Nem reméltem, hogy nem veszi észre.

Három nappal korábban, miután tönkretette a ruhámat, rendeltem egy kis hangrögzítőt, és elrejtettem a konyhapolcon álló régi virágvázában.

Nem pislogott.

Nem világított.

Semmihez sem hasonlított.

És reggel hat óta rögzített.

Marilyn még közelebb jött.

– Menj el, mielőtt Lucas kidob – suttogta. – Így kevésbé lesz kínos.

Felé fordultam.

„Miért gyűlölsz engem ennyire?”

Csendesen nevetett.

„Mert idejöttél, és azt hitted, egy gyűrű fontossá tesz.”

Aztán kimondta a szavakat, amikre vártam.

„Külön házat akartál. El akartad venni tőlem őt. Ezért gondoskodtam róla, hogy téged lásson a probléma forrásaként.”

Majdnem remegett a kezem.

 

De nem mozdultam.

Folytatta.

„Valahányszor sírtál, én még jobban sírtam. Minden alkalommal, amikor elmondtad az igazat, elhitettem vele, hogy kegyetlen vagy. És elhitte nekem, mert jobban ismerem a fiamat, mint te valaha is fogod.”

Megnéztem a virágvázát.

Hónapok óta először éreztem, hogy levegő jut be a tüdőmbe.

Aztán Marilyn észrevette a szemeimet.

A mosolya elhalványult.

„Mit nézel?”

Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt a bejárati ajtó.

Lucas elfelejtette a laptopját.

Marilyn azonnal megváltozott.

A keze a mellkasához repült.

A hangja elgyengült.

„Lucas…”

Belépett és közöttünk nézett.

„Mi történt most?”

Marilyn szeme megtelt könnyel.

– Újrakezdte – suttogta. – Azt mondta, tönkretettem a házasságodat. Nem tudom, meddig bírom még.

Lucas felém fordult, már amúgy is dühösen.

De ezúttal nem magyarázkodtam.

Nem könyörögtem.

Odamentem a konyhapolchoz, kivettem a vázából a kis felvevőt, és letettem az asztalra.

Marilyn arca elsápadt.

Lucas rámeredt.

„Mi ez?” – kérdezte.

– Az egyetlen dolog, amin anyádnak eszébe sem jutott sírni – mondtam.

Marilyn odanyúlt.

Visszahúztam.

– Nem – mondtam. – Ezúttal nem.

Lucas zavartnak tűnt.

Aztán megnyomtam a lejátszást.

Először csak a konyha zaja hallatszott.

A mosogató.

A kávéscsésze.

Halk hangon kérdeztem, miért gyűlöl.

Aztán Marilyn hangja betöltötte a szobát.

Világos.

Hideg.

Kegyetlen.

„Külön házat akartál. El akartad venni tőlem őt. Ezért gondoskodtam róla, hogy téged lásson a probléma forrásaként.”

Lucasnak elállt a lélegzete.

A felvétel folytatódott.

„Valahányszor sírtál, én még jobban sírtam. Minden alkalommal, amikor elmondtad az igazat, elhitettem vele, hogy kegyetlen vagy.”

Marilyn megragadta az asztal szélét.

– Nem erre gondoltam – mondta gyorsan.

De a furulya tovább játszott.

„És hitt nekem, mert jobban ismerem a fiamat, mint te valaha is fogod.”

Csend telepedett a konyhára.

Marilyn most először nem állt készen a könnyekre.

Lucas lassan felé fordult.

„Anya?”

Vékony volt a hangja.

Majdnem gyerekes.

Marilyn megrázta a fejét.

„Lucas, csapdába ejtett. Ő tervezte ki ezt. Nem érted? Pontosan ezt mondtam neked. El akar választani minket.”

Egyszer nevettem.

Nem azért, mert vicces volt.

Mert még akkor is, ha rajtakapták, ugyanazt a hazugságot használta.

Lucas rám nézett.

Láttam, ahogy a szégyen lassan átterjed az arcára.

Aztán fájdalom.

Aztán a felismerés.

– Sophie – suttogta.

De nem álltam készen arra, hogy megvigasztaljam.

Még nem.

Újra megnyomtam a lejátszást, és egy másik felvételre ugrottam.

Marilyn hangja hallatszott:

„Mondd meg neki. Kérlek, mondd meg neki. Minél többet beszélsz, annál őrültebbnek tűnsz.”

Lukas lehunyta a szemét.

A keze eltakarta a száját.

A következőt játszottam.

„Azt hiszed, Sophie, ez az esküvő azt jelenti, hogy te nyertél? Várj az esküvő utánig. Gondoskodom róla, hogy ez a házasság ne tartson sokáig.”

Abban a pillanatban Lucas leült.

Nem azért, mert akarta.

Mert úgy tűnt, cserbenhagyja a térde.

Marilyn ekkor sírni kezdett.

Igazi vagy mű könnyek, már nem érdekelt.

– Fiam – zokogta, és felé nyúlt. – Nem érted. Féltem. El akart venni tőlem téged.

Lucas elhúzta a kezét.

Életében először szakadt el az anyjától.

– Nem – mondta halkan. – El akartál távolítani a feleségemtől.

Marilyn megdermedt.

Ez a mondat megtört benne valamit.

– Őt választanád? – kiáltotta. – Minden feláldozásom után?

Lucas hosszan nézte a lányt.

Aztán azt mondta: „Majdnem kezet emeltem a nőre, akit feleségül vettem.”

A hangja elcsuklott.

„Elhitettem veled, hogy hazudik. Arra késztettél, hogy azzal fenyegessem, hogy kidobom.”

Lenéztem.

Mert ezek a szavak még mindig fájnak.

Lucas felém fordult.