1. RÉSZ

– Ne túlozz, Mariana. Add oda neki a teát, és hagyd aludni a gyereket. Holnap már emlékezni sem fogsz erre a drámára.

Anyósom szavaitól végigfutott a hideg a hátamon, aminek semmi köze nem volt a nappali klímájához.

A fiam, Emiliano első születésnapja volt. Rodrigo, a férjem, kibérelt egy különtermet Santa Fében, hogy a partnereivel, befektetőivel és tech cége ügyfeleivel ünnepelje az ünnepséget. Virágdíszek, élőzene és egy desszertes asztal volt, ami úgy nézett ki, mintha egyenesen egy magazinból lépett volna elő.

Három éjszaka rosszul aludtam.

Emiliano is furcsán viselkedett.

Általában sosem maradt nyugton. Azon az éjszakán alig nyúlt a játékaihoz, és a mellkasomon aludt el, túl vörös volt az arca, és ernyedt volt a teste.

Beatriz, az anyósom, egy porceláncsészével közeledett.

– Készítettem neked valamit mézzel és gyógynövényekkel, hogy kipihenhesd magad. Én Emilianoval maradok.

Ez a kedvesség jobban nyugtalanított, mint a szokásos kegyetlen megjegyzései.

Mivel ideiglenesen otthagytam a sürgősségi osztályon dolgozó ápolónői állásomat, hogy a fiamat gondozhassam, Beatriz sosem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy elmondja, Rodrigo pénzéből élek.

– Köszönöm, de inkább magammal viszem – válaszoltam.

A mosolya egy pillanatra eltűnt.

Bementem a szalon által nekünk előkészített különszobába, és letettem Emilianót az ágyra.

Túl lassan lélegzett.

Elővettem a mobilomat, és felhívtam apámat, Arturo-t, aki évek óta nyomozóként dolgozott Mexikóvárosban. Egy rendőrségi akció miatt nem tudott részt venni a bulin.

„Hadd lássam a bajnokomat” – mondta, miközben válaszolt a videohívásra.

Az ágy felé fordítottam a kamerát.

Apám elmosolyodott.

Aztán hirtelen abbahagyta.

A tekintete valami mögöttem lévő dologra szegeződött.

Nem szólt semmit.

Másodpercekkel később megjelent egy üzenet tőle.

„Ne fordulj meg! Van egy apró kamera a fejtámla felett. És egy árnyékot látok a függöny mellett. Figyelj Emiliano nyakára anélkül, hogy felhívnád magadra a figyelmet.”

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Folytatta az írást.

“Úgy néz ki, mintha defekt lenne rajta. Vigyétek ki onnan. Úton vagyok.”

Sikítani akartam.

Nem én tettem meg.

Mosolyogva néztem a képernyőre.

– Apa, nagyon megszakad a hívás.

– Igen – felelte azonnal. – Pihenj egy kicsit. Holnap beszélünk.

Letettem a telefont.

Bementem a fürdőszobába, megnyitottam a zuhanyt, és hagytam, hogy a víz folyjon, hogy elnyomja a zajokat.

Én vittem magammal Emilianót.

Egy vöröses folt volt a füle alatt.

Hideg volt a bőre.

Készítettem egy hordozót egy nagy törölközőből, a mellkasomhoz húztam, és a kabátom alá rejtettem a kis testét. Aztán párnákkal és egy másik törölközővel betekertem, hogy úgy tűnjön, mintha még mindig a karjaimban tartanám a babát.

Aztán hallottam, hogy valaki megpróbálja kinyitni az ajtót.

„Szerelem?” Rodrigo volt az. „Minden rendben?”

Meghűlt bennem a vér.

–Mosom az arcomat.

– Nyisd ki nekem.

Mély levegőt vettem, alig nyitottam ki, és kiléptem, miközben a műdudor a mellkasomhoz nyomódott.

–Megyek a parkolóba Emiliano formulájáért.

Rodrigo a karomra nézett.

Aztán az arcom.

– Én veled megyek.

– Nem. Anyukád mindent szanaszét hagyott az ajándékok között. Segíts neki. Öt perc múlva visszajövök.

Valamiért hitt nekem.

Elsétáltam anélkül, hogy a vészlépcsőhöz rohantam volna.

Amint becsukódott mögöttem az ajtó, kihúztam Emiliano-t a kabátom alól.

Az ajkai kezdtek lilára színeződni.

Remegve lementem három emeletet.

Amikor megérkeztem a parkolóba, egy fekete szedán kétszer felvillantotta a lámpáit.

Ő volt az apám.

Kinyitottam a hátsó ajtót.

Egy vele lévő mentős oxigént adott Emiliano-ra, amikor az autó elindult.

A hordozható monitor veszélyesen alacsony pulzusszámot regisztrált.

Aztán csörögni kezdett a telefonom.

Rodrigo.

Apám rám nézett a tükörben.

–Válaszolj neki. Még nem tudhatja, hogy rájöttünk, mit tettek vele.

Elfogadtam a hívást.

– Mariana, hol vagy? – kérdezte Rodrigo, zihálva. – Hová vitted Emilianót?

A fiamra néztem, aki alig kapott levegőt.

És rájöttem, hogy a férfi, akivel majdnem három évig aludtam, talán a fiunk halálára vár.

Amit még mindig nem tudtam, az az, hogy miért.

És amikor felfedeztem az okát, azt kívántam, bárcsak soha ne találkoztam volna a Mendoza családdal.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

– Klinikán vagyok – hazudtam –. Emiliano lázas lett.

Csend volt a vonal túlsó végén.

– Melyik klinikán?

A kérdés túl gyorsan hangzott el.

– Egy kicsi, a nappali közelében. Az orvos szerint valószínűleg vírusos. Ne gyere be, most aludt el.

Rodrigonak több másodpercbe telt, mire válaszolt.

– Rendben. Szólj, ha bármi közbejön.

Letettem a telefont.

Öt perccel később beléptünk egy kórház sürgősségi osztályára az Observatorio negyedben.

Mielőtt anya lettem, újra ápolónő lettem.

—Egyéves gyermek, légzési distressz, súlyos bradycardia, ismeretlen anyagnak való esetleges kitettség és a közelmúltban szerzett szúrásnyom a nyakán.

Az orvosi csapat elvitte Emiliano-t.

Az intenzív osztály csukott ajtaja előtt álltam, és úgy éreztem, mintha egy testrészemet letépték volna.

Majdnem egy óra múlva kijött a gyerekorvos.

– Stabil a helyzet.

Felmondták a szolgálatot a lábaim.

–Időben érkeztek. Találtunk bizonyítékot egy anyagra, ami lelassította a légzését és a pulzusát. Megfigyelés alatt kell tartanunk.

– Lehet, hogy véletlen volt?

Az orvos lassan megrázta a fejét.

– Mivelhogy belépett a szervezetbe, értesítenünk kell a hatóságokat.

Apám összeszorította az állkapcsát.

Amikor kettesben maradtunk, adott nekem egy hallókészüléket.