„De azt hittem… azt hittem, ez Isten akarata…”
Paloma hirtelen hátralépett az ajtó felé.
– Semmit sem fogsz bebizonyítani – mondta hideg hangon. – Senki sem fog hinni neked. Évekig hittek a csodában.
De ebben a pillanatban léptek hallatszottak a folyosón. A zajra felébredt nővérek az ajtóban álltak. Egyikük Caridad anya régi telefonját tartotta a kezében.
– Anya… a hívást kapcsolták – mondta könnyes hangon. – A rendőrség mindent hallott.
Paloma arca elsápadt.
Néhány órával később a kolostort rendőrök vették körül. Az orvosi táska, a dokumentumok és a titkos feljegyzések bizonyítékká váltak. És amikor a nyomozók kinyitották a ház alagsorát, találtak valamit, ami megrémítette az egész várost: azonos orvosi papírokat, neveket, dátumokat és gyermekek fényképeit.
Esperanza nem az első áldozat volt.
De ő lett az utolsó.
Caridad anya megmentette őt, a gyerekeket és a kolostor többi asszonyát. De másnap reggel, amikor mindenki azt hitte, hogy vége, a rendőrség egy régi levelet talált Paloma holmijai között.
A levélre ez volt írva:
„Ha Caridad anya közel kerül az igazsághoz, nem élheti meg a hajnalt.”
Abban a pillanatban mindenki megértette: Paloma doktor nem egyedül cselekedett.
És a kolostor falain belül még mindig volt valaki, aki évek óta belülről nyitogatta a bezárt ajtókat…
