Az immár ősz hajú Santiago nem kérte, hogy visszanyerje fiatalságát.

– Csak el akarok veled menni a vásárba vasárnap – mondta. – Beszélhetünk elvesztegetett időről, vagy bármiről, csak ne elvesztegetett időről.

Jacinta visszautasította. Rafael ismét nézte, ahogy elbújik az ablak mögé.

„Amikor eltűntem, te még egy gyerek voltál választás nélkül” – mondta neki. „Már nem vagy az.”

– És mi van, ha megint elmegy?

–Akkor fájni fog. De egy bezárt ajtó az elhagyatottság egyik formájává is válhat.

A következő vasárnap Santiago visszatért egy bevásárlókocsival és két csésze forró csokoládéval.

„Holnap vissza kell térnem Oaxacába, hogy elintézzem a dolgaimat” – magyarázta –, „de visszajövök majd.”

Jacinta megfeszült. Fél életét azzal töltötte, hogy nem bízott ebben a szóban.

– Nem kell ígérgetned.

– Nem kötelességből mondom ezt. Azért mondom, mert vissza akarok menni.

Hosszan nézte.

– Akkor gyere vissza.

És visszatért.

Egy héttel később visszatért, majd minden vasárnap. Segített ajtókat javítani, könyveket hozott Rafaelnek, és hallgatta, ahogy Jacinta olyan álmokról beszél, amelyeket soha nem engedett meg magának név szerint: a kert bővítéséről, a falusi özvegyek alkalmazásáról és arról, hogy délutánonként olvasni tanítsa a gyerekeit.

Rafael közjegyző előtt írta alá Los Azahares teljes átruházását Jacintára.

– Ez a ranch mindig is a tiéd volt – mondta, amikor a nő tiltakozott. – Nem azért jöttem vissza, hogy visszaszerezzem a földemet. Azért jöttem vissza, hogy visszaszerezzem a lányomat.

Santiagóval az oldalán Jacinta egy elhagyatott raktárat iskolává alakított át. A kert virágzott, az új munkások pedig tisztességes bért kaptak. A konyhát is kékre festette, bár megtartott egy régi faldarabot, ahol még látszottak a magassága nyomai.

Rafael új vonalat húzott a lánya feje fölé.

– 72 éves vagyok, és még mindig tudom mérni a kislányomat.

Az előző és az új gyerekmárka között 35 év telt el. Nem is próbálták ezt betölteni. Utána egy hosszú fal tátongott.

Amikor az első citrom megérett, lakomát szerveztek. Eljött Don Eusebio, Amador, a gyümölcsös asszonyai és az iskolás gyerekek is. Santiago megfogta Jacinta kezét a citromfa előtt.

„Nem adhatom vissza azokat az éveket, amelyekre vártál” – mondta neki. „De ha engeded, meg akarom osztani veled az eljövendőket.”

Jacinta az apját kereste. Rafael zavartnak tűnt. Úgy nézett az arcokra, mintha nem tudná, hol van, és Jacinta szíve összeszorult.

Hirtelen felemelte a poharát.

– Jacintának – mondta –, a lánynak, akinek egy babát tartoztam, és a nőnek, aki visszaadta nekem az utam.

Mindenki csendben maradt, miközben a lány egyszerre sírt és nevetett.

– És Santiagónak – tette hozzá Rafael –, aki megtanulta, hogy itt betartják a visszatérésre vonatkozó ígéreteket.

Hónapokkal később Jacinta és Santiago egy citromfa fiatal ágai alatt házasodtak össze. Nem volt egy fényűző esküvő: volt zene, mole poblano, gyertyák és virágok szedve a haciendáról.

Rafael elkísérte a lányát Santiagóba. Félúton elfelejtette, hová mennek.

Jácinta megszorította a karját.

– Induljunk az új életembe, apa.

A lány arcába nézett és elmosolyodott.

– Akkor nem kellene megvárakoztatnunk.

Azon az estén Rafael remegő kézzel írta a jegyzetfüzetébe:

„Ma a lányom újrakezdte. Én is.”

Hajnalban Jacinta kinézett az ablakon, ahol 35 évig várt. Már nem egy kislány volt az üveg mögött, hanem egy nő kint, körülvéve a férjével, az apjával és az iskolába rohanó diákokkal.

Rafael nem nyerte vissza minden emlékét. Voltak napok, amikor Beatriznek hívta Jacintát; máskor elfelejtette, mit reggelizett, de emlékezett a piros szalagra, a citromfára és a lánya nevére. És amikor nem sikerült, Jacinta elmesélte neki az egész történetet az elejétől.

Nem hozták vissza az elvesztegetett időt.

Valami nehezebbet és szebbet tettek: abbahagyták a múlt megváltoztatását kérve, és úgy döntöttek, hogy gondoskodnak az időről, ami még az övék volt.