Arthur másnap reggel meghívta magához, és csendes beszélgetést ígért a testvérei nélkül. Azt állította, hogy talált egy ezüst csörgőt, ami a nagyapjáé volt, és azt szerette volna, ha Clarának adják.

„Csak egy délutánt szeretnék, amikor újra úgy viselkedik, mint az apám” – mondta nekem.

Felajánlottam, hogy elkísérem, de finoman visszautasította. Úgy vélte, az apja talán nyíltabban beszélne, ha nem lennék jelen, és megígérte, hogy semmit sem ír alá anélkül, hogy konzultálna az ügyvédünkkel.

Mielőtt elmentünk, Clara megcsókolt, és a befejezetlen sárga babatakarót a táskájába tette. Meg akarta mutatni Arthurnak, mit kötött a lányunknak, akit már korábban elhatároztunk, hogy Grace-nek nevezünk el.

Délben felhívta az apja kocsifelhajtójáról.

– Itt vagyok – mondta. – Maradnál a telefonon, amíg bemegyek?

Azonnal beleegyeztem. Clara a hívás befejezése nélkül becsúsztatta a telefonját a táskájába, én pedig hallgattam, ahogy kopog a nehéz faajtón.

Arthur melegen üdvözölte. Percekig szinte normálisan folyt a beszélgetésük. Kérdezett a gyerekszobáról, megcsodálta a takarót, és odaadta neki az ezüst csörgőt.

Aztán megváltozott a hangja.

– Mielőtt elmész, drágám, van még egy apróság, amit be kell fejeznünk.

Hallottam, hogy papír csúszik az asztalon.

„Apa, mondtam, hogy az ügyvédemnek mindent át kell néznie.”

„Az ügyvéded nem érti a családunkat.”

„Nem fogom aláírni.”

Egy szék csikordult a padlón, majd egy másik hang, amit azonnal felismertem.

Márkus.

„Ugyan már, Clara. Ne nehezítsd meg ezt.”

Aztán Dávid megszólalt valahonnan az ajtó közeléből.

„Mindenki más megtette a magáét.”

Összeszorult a gyomrom. Arthur megígérte, hogy a testvérei nem lesznek ott, mégis a két férfi, akik a legagresszívabban nyomást gyakoroltak rá, bent várt a házban.

– Hadd menjek el – mondta Klára.

– Miután aláírtad – felelte Marcus.

Felálltam az asztalomtól és felkaptam a kulcsaimat.

– Clara, vedd ki a telefonod a táskádból! – mondtam hangosan, de nem válaszolt.

Arthur a hűségről és a gyermekeiért hozott áldozatokról kezdett beszélni. Clara félbeszakította, ragaszkodva ahhoz, hogy a vagyonkezelői nyilvántartások olyan tranzakciókat is tartalmaznak, amelyeket soha nem hagyott jóvá.

„Valaki ellopott egy pénzt, ami a kedvezményezetteké volt” – mondta. „És azt akarod, hogy az aláírásom hitelesnek tűnjön.”

– Vigyázz a szádra! – csattant fel Marcus.

Éles zaj hallatszott. Clara felkiáltott, és sietős lépteket hallottam, mielőtt valami a padlóra zuhant.

„Állj! Terhes vagyok!” – kiáltotta.

Aztán véget ért a kapcsolat.

Azonnal hívtam a mentőket, bejelentettem a hagyaték címét, és pontosan elmagyaráztam, amit hallottam. Nem tudtam, hogy Clara elesett-e, vagy fizikailag megsérült-e, de tudtam, hogy többször is kérte, hogy elmehessen, és hogy a hívás egy dulakodás közben megszakadt.

Miután tájékoztattam Hayes őrnagyot a vészhelyzetről, elhagytam az irodámat. Félúton Arthur háza felé egy ismeretlen szám jelent meg a telefonomon.

A hívó fél a Mercy Kórház ápolónőjeként mutatkozott be.

„Cole úr, a feleségét felvették a sürgősségire. Ide kell jönnie.”

Amikor megérkeztem, Dr. Evans elmagyarázta, hogy Clara súlyos sérüléseket szenvedett, és sürgősségi ellátásban részesül. Az apja és az egyik testvére vitték kórházba, azt állítva, hogy leesett egy lépcsőn.

Elmondtam az orvosnak a telefonhívást és a hallott hangokat. Dokumentálta a beszámolómat, és elmagyarázta, hogy a kórház már felvette a kapcsolatot a rendőrséggel a sérüléseivel kapcsolatos aggodalmak miatt.

Clara csak rövid pillanatig volt eszméleténél, amikor beléptem a szobájába. Az arca sápadt volt, és egy nővér állt az ágya mellett, és a monitorokat ellenőrizte.

– Robert – suttogta.

Megfogtam a kezét.

„Itt vagyok, drágám.”

A szeme megtelt könnyel.

„Nem estem el. Apa lökött meg, amikor megpróbáltam elmenni. Marcus megütött.”

Száz kérdést akartam feltenni, de a nővér gyengéden emlékeztette, hogy takarékoskodjon az erejével. Megcsókoltam a homlokát, és megígértem, hogy nem kell többé egyedül szembenéznie ezekkel a férfiakkal.

Néhány órával később a szülész-nőgyógyász négyszemközt kért, hogy beszélhessen velem.

Az arckifejezése már azelőtt elárulta, hogy valami nagyon nincs rendben, mielőtt egy szót is szólt volna.

Az orvosi csapat erőfeszítései ellenére a lányunk nem élte túl.

Mozdulatlanul ültem, miközben az orvos elmagyarázta, mi történt, és hogyan fogják továbbra is gondoskodni Claráról. Hónapokig képzelgettem Grace első sírását, apró ujjait, és azt a napot, amikor hazaviszem.

Most erőt kellett találnom magamban, hogy elmondjam a feleségemnek: a kislány, akinek a takaróját kötötte, soha nem fog aludni az általunk előkészített gyerekszobában.

Éjfél felé beléptem a kórház kápolnájába, mert nem bírtam elviselni, hogy Clara lássa, ahogy darabokra hullok.

Amikor visszatértem az intenzív osztályra, ismerős nevetést hallottam a kávéfőző mellett.

Arthur ott állt Marcusszal, Daviddel és Clara hat másik testvérével.

Kilenc férfi.

Marcus vett észre először, és elmosolyodott.

„Nos, nézd csak, ki van itt. A kormányhivatalnok.”

Arthur keresztbe fonta a karját.

„Talán most már megérted, mi történik, ha a rangodon túlmutató ügyekbe avatkozol.”

Pár méterre megálltam tőle, és a férfiakra meredtem, akik éveken át úgy bántak a feleségemmel, mint egy pénzügyi dokumentum aláírásával.

Még mindig nevettek, amikor Hayes őrnagy kilépett mögöttem a liftből.

Katonai díszegyenruhát viselt.

Abban a pillanatban, hogy meglátott, kiegyenesedett, és érthetően megszólított.

„Cole tábornok úr, elhoztam a kért információkat.”

Arthur mosolya lehervadt.

Amióta feleségül vettem a lányát, most először nézett rám megvetés nélkül.