Hátrahúzott. Megcsavarodtam, és addig harapdáltam a tenyerét, amíg meg nem éreztem a vér ízét.

Egy vicsorogással elengedett.

– Távol kellett volna maradnod – sziszegte.

Futottam.

Nem távol a fiúktól.

Távol az ajtajuktól.

Patrick kissé sántikálva követte. A lépcsőfordulóban Daniel jelent meg lent, kabátja hófödte, arca kipirult a dühtől.

Egy pillanatra, ahogy együtt látták őket, minden rejtett darab a helyére került.

A segédtiszt.

A számlák.

A formák.

A nyomozás.

Patrick nem volt Daniel beosztottja.

A bűntársa volt.

Dániel felnézett rám.

„Hol vannak a dokumentumok?”

Megragadtam a korlátot.

„A nyomozókkal.”

„Ne hazudj nekem.”

Marianne remegve, de egyenesen állt mögötte köntösben.

„Dániel, hagyd ezt abba!”

Felé fordult.

– Nem érted, mit tett.

„Értem, mit csinálsz.”

Patrick mögém lépett.

Nem volt hová mennem, csak lefelé.

Így hát megtettem az egyetlen dolgot, amit Daniel soha nem várt tőlem.

Odamentem hozzá.

Lerohantam a lépcsőn, nem kecsesen, nem bátran, de minden csepp rettegésemet mozgásba öntöttem.

Daniel felém nyúlt.

Lehajoltam, a vállammal a mellkasába csapódtam, és mindketten a bejárati asztalnak zuhantunk. Egy váza szilánkokra tört. Víz és fehér liliomok folytak a márványpadlóra.

Patrick mennydörögve dübörgött utánunk.

Aztán a bejárati ajtók kivágódtak.

Kék és piros fények világították meg a folyosót.

Marlowe nyomozó lépett be először fegyverrel, majd Haines és két egyenruhás rendőr következett.

„Kezeket, ahol csak látom!”

Patrik megdermedt.

Dániel nem tette.

Megragadta a karomat, és magához húzott.

Valami hideg nyomódott az állam alatt.

Egy kis ezüst levélbontó a bejárati asztalról.

Marianne felsikoltott.

Marlowe tekintete az enyémbe szegeződött.

Daniel lehelete égette a fülemet.

– Mindent tönkretettél – suttogta.

– Nem – mondtam, bár a penge megcsípte a bőröm. – Abbahagytam a rejtegetését.

Egyetlen másodpercig senki sem mozdult.

Aztán egy halk hang szólalt meg a lépcső tetejéről.

„Engedd el anyámat.”

Jonah pizsamában állt ott, Caleb plüss dinoszauruszát fegyverként tartva a kezében, három testvére pedig mögötte.

Megállt a szívem.

Dániel felnézett.

És ebben a figyelemelterelési pillanatban a könyökömmel a bordáiba vágtam.

Marlowe megmozdult.

Haines megmozdult.

A szoba mozgásba lendült.

Daniel keményen a padlóra zuhant, a levélbontó végigcsúszott a márványon. Patrick megpróbált elszaladni, de egyenesen az egyik rendőrnek csapódott, aki a tönkrement liliomok mellé terítette le.

A fiúk felkiáltottak.

Négykézláb kúsztam el, míg négy apró test nekem nem ütközött.

– Megmondtam, hogy rejtőzködj – zokogtam.

Jonah a nyakamba kapaszkodott.

– Megígérted, hogy eljössz.

Egyszerre tartottam mindet a karjaimban, és annyira remegtem, hogy alig kaptam levegőt.

A folyosó túlsó felén Danielt hasra kényszerítették, és megbilincselték kitüntetett nagyapja portréja alatt.

A tekintete találkozott az enyémmel.

Még akkor is, még véres szájjal és tisztek között is mosolygott.

Nem széles.

Nem győztes.

Éppen elég.

– Még mindig nem tudod – mondta.

Marlowe felhúzta.

„Tudod mit?” – kérdeztem.

Dániel mosolya elmélyült.

Mielőtt válaszolhatott volna, Patrick nevetni kezdett a padlóról.

Megtört, pánikszerű hang volt.

Aztán vörös szemekkel rám nézett, és kimondta a mondatot, amitől megfagyott a vér bennem.

„Kérdezd meg tőle az ötödik születési anyakönyvi kivonatot.”

A szoba elcsendesedett.

Mereven bámultam rá.

„Mit mondtál?”

Patrick mosolya remegett.

Daniel lehunyta a szemét, mintha Patrick végre elkövetett volna egy helyrehozhatatlan hibát.

Marlowe Patrickról Danielre nézett.

Marianne suttogta: „Ötödik?”

Megráztam a fejem.

“Nem.”

A hangom messziről csengett.

„Nem, négy gyerekem volt.”

Patrick ismét nevetett, ezúttal halkabban.

„Ezt mondták neked.”

A fiúk kapaszkodtak belém.

A tisztek talpra vonszolták Patrickot, de ő továbbra is engem nézett, arcán vidám és összetört arckifejezéssel.

„Négy fiú jött haza” – mondta. „Ez nem jelenti azt, hogy négyen születtek.”

A csarnok megdőlt.

Dániel nem szólt semmit.

És valahogy a hallgatása rosszabb volt, mint a tagadás.

Marlowe közelebb lépett hozzám.

– Kesha – kérdezte óvatosan –, kérted már valaha a teljes szülészeti dokumentációt a kórháztól?

Megpróbáltam válaszolni.

Nem jött hang.

Csak foszlányokban emlékeztem a szülésre. Fényes fények. Túl sok hang. Daniel mellettem műtős ruhában. Maszk az arcomon. Valaki azt mondja, hogy A baba. Valaki azt mondja, hogy B baba. Aztán sötétség. Fájdalom. Később arra ébredtem, hogy Daniel fogja a kezem, és azt mondja, hogy komplikációk adódtak, azt mondja, ne idegesítsem magam, azt mondja, hogy négy fiunk van, és hálásnak kell lennem, hogy élnek.

Négy fia.

Négy kiságy.

Négy név.

Négy csoda.

Elgyengültek a térdeim.

Marianne felém nyúlt.

Odakint tovább esett a hó, puha és csendes volt, betemetve minden nyomot, amit Daniel a kocsifelhajtón hagyott.

Aztán Haines nyomozó visszatért a verandáról egy fekete bőrtáskával a kezében.

„Ezt Reynolds ezredes járművében találtuk” – mondta.

Lehúzta a cipzárját.

Útlevelek, készpénz, egy gyújtóforráshoz csatlakoztatott mobiltelefon és egy kifakult kórházi karkötő volt benne, műanyag tokban lezárva.

A rányomtatott név az enyém volt.

Alatta, apró betűkkel, két szó állt, amit még soha nem láttam.

E. baba.

3. RÉSZ – A MAPPA, AMI PRÓBÁT TESZTETT A KARÁCSONYBÓL
A második mappa olyan halk hanggal landolt az asztalon, hogy senkit sem kellett volna megijesztenie.

És mégis, a Reynolds család házában mindenki megdermedt.

Dániel rámeredt.

Az édesanyja, Margaret Reynolds úgy szorította a mellkasához az első csomagot, mintha a benne lévő születési anyakönyvi kivonatok élőlények lennének, amelyektől rettegett, hogy valaki elveszi tőlük.