– Tudod, mi történt Elena pénzével?

A nagymamám körülbelül havi hatvanezer pesót kapott a nyugdíja és az életjáradéka között. Anyám kezelte az egészet.

Én viszont a fizetésemből fizettem pelenkát, krémeket, táplálékkiegészítőket, gyógyszereket, sőt még egy használt kerekesszéket is.

Emlékeztem egy csekkre Elena számlájáról, amit Mariana esküvőjére használtak, és a négyszázezer pesóra is, amit a szüleim adtak a házuk előlegére.

Napokkal később megérkezett Judit a nagymamám kék fém receptesdobozával.

–Carolina ki akarta dobni. Én nem tudtam.

Kibontás nélkül hagytam a polcon.

Azon az estén anyám ezt írta:

„Családi vacsora szombaton. Ezt mind magunk mögött hagyjuk.”

Tudtam, mit jelent.

Az ő háza. Az ő asztala. Az ő verziója.

Bocsánatot kellett kérnem a babaváró buliért, és vissza kellett mennem a bárpult mellé.

Azt válaszoltam:

„Ott leszek.”

Aztán írtam Juliannak:

„Várj kint.”

Azt válaszolta:

„Három éve várok. Megvárhatom a kocsifelhajtón.”

Szombaton egy mappával a hónom alatt érkeztem.

Anyám elmosolyodott.

– De jó, hogy eljöttél, Teresa. Ma végre arról fogunk beszélni, hogy mi bajod van.

Aztán megértettem, hogy nem állt szándékában bevallani.

Azt hittem, befejezem az öngyilkosságot.

És ami abban a mappában volt, az örökre megváltoztatta a családunkat.

3. RÉSZ

Anyám egy összecsukható széket tett az asztal végére. Nagymamám fából készült széke, virágos párnával, az ablak mellett állt.

Fogtam és leültem.

Karolina rám nézett.

– Az a nagymamád széke volt.

– Tudom, hogy kié volt.

Apám lesütötte a szemét. Mariana a hasát simogatta. A férje, Diego, mellette állt. Judith, akit anyám nem hívott meg, de azért jött el, mert ma volt az első anyák napja Elena nélkül, hallgatott.

A mappát a tányérom mellé tettem.

Karolina szólalt meg először.

– Azt akarom, hogy felejtsük el, ami a babaváró buliban történt. Apád viccelődött. Túlreagáltad. Mindannyian tudjuk, hogy 2023 óta érzékenyebb vagy.

Apám mormolta:

– Csak vicc volt.

Lehajtotta a fejét.

–Itt voltunk, amikor Julián elhagyott téged. Darabokban szedtünk össze. Attól tartok, hogy újra bántani fog.

Megkérdeztem:

– Mikor mondta neked Julián, hogy elhagyott?

– Amikor bejött a házba.

– Milyen nap?

– Június közepe.

Kinyitottam a mappát, és kivettem belőle a kórházi kartonomat.

– Azon az estén, amikor állítólag szakítottam vele, 18:52-kor kezdtem dolgozni és 7:09-kor végeztem. 23:30 és 01:15 között három sürgősségi orvosi vizsgálaton voltam. A telefonomat eltették.

Apám összevonta a szemöldökét.

– Milyen üzeneteket?

Középre csúsztattam a képernyőképet.

Roberto hangosan felolvasta:

– „Nem vagyok jól. Anya majd elmagyarázza.”

Aztán a feleségére nézett.

Karolina mély levegőt vett.

– Én védtelek téged.

– Szóval te írtad őket.

„Kimerült voltál. El akartad hagyni a nagymamádat egy férfiért. Valakinek tisztán kellett gondolkodnia.”

– És ezért mondtad neki, hogy beteg vagyok?

– Soha nem mondtam ilyet.

Lejátszottam a Julian által megtartott hangfelvételt.

Anyám hangja betöltötte az étkezőt:

„Julian, Carolina vagyok. Teresa kért meg, hogy ezt mondjam el neked, mert ő nem tudja. Ha igazán szereted, hagyd békén. Ne hívd a házat, és ne gyere haza.”

Amikor vége lett, senki sem nyúlt az evőeszközökhöz.

Apám letette a kést.

– Karolina… mit tettél?

A nő felé fordult.

– Olyat tettem, amit te soha nem teszel. Döntést hoztam.

– Mutattál neki egy fényképet is, amin gyógyszerrel vagyok – mondtam.

– Úgy értelmezte, ahogy akarta.

Judit felkelt, belenézett egy fiókba, és elővette a régi zöld pirulát.

–Ez anyukámé volt. Neki vettem.

Carolina most először tűnt képtelennek a válaszra.

– Soha nem mondtam el neki, hogy azok a gyógyszerek Teresáéi voltak.

– Nem volt rá szükség – feleltem. – Csak el akartad hinni.

Marianna felkelt.

– Levegőre van szükségem.

– Üzenetet kaptam tőled – mondtam.

Diego felé fordult.

Olvas:

– „Ez már megtörtént Teresával. Anyukám nem túloz. Hagyjátok békén, az ő érdekében.”

Diego kinyitotta a szemét.

–Kivel korábban? Teresának soha nem volt még egy ilyen kapcsolata.

Marianna sírni kezdett.

– Anya megkért, hogy támogassam.

– Megmondtam, hogy tartsd el a családodat – felelte Carolina.

– Teresa nem volt beteg! – kiáltotta Judit.

Az asztal elcsendesedett.

Aztán Judit megkérdezte:

– Carolina, hol van anya pénze?

Apám lassan felemelte a fejét.

Elena csaknem négy éven át havi hatvanezer pesót kapott.

– Az ő gondjaira bízta – felelte anyám.

– Nem – mondtam.

Elővettem a kiadásaim listáját: pelenkák, felfekvés elleni krém, táplálékkiegészítők, gyógyszerek, nedvszívó lepedők, fürdetőszék, kerekesszék.

– Több mint háromszázezer pesót fizettem a saját fizetésemből.

Apám a lapot nézte.

– Azt mondtad, hogy Elena nyugdíja mindent fedezett.

– Elég volt.

– Akkor miért fizetett Teresa?

Karolina rám mutatott.

– Mert szerette nélkülözhetetlenné tenni magát.

Ez jobban fájt, mint a babaváró buli vicc.

Négy éven át az Elena iránti szerelmemet használtam arra, hogy elérhető maradjak, és most ezt a szerelmet vádaskodássá alakítottam.

Judit a kezeit az asztalra tette.

– És a csekk Mariana esküvőjére?

A húgom abbahagyta a sírást.

– Milyen csekk?

– A virágokért utoljára a nagymama számlájáról fizettem – magyaráztam. – Anya azt mondta, Elena segíteni akar neked.

Judit tagadta.

–2023 szeptemberében anya már azt sem tudta, milyen év van.

– És a ház előlege – tettem hozzá –. Négyszázezer peso.