Azt mondta: „Szükségem van egy helyre, ahol lakhatok”… A férfi így válaszolt: „És szükségem van egy feleségre, aki visszavezet Istenhez”…
Mercedes Salazar ruhájának szegélyébe 37 centet varrtak, mellkasához egy kopott Biblia dőlt, lánya pedig a csípőjén aludt.
Majdnem egész nap Coahuila poros útjain gyalogolt. De nem az éhség vagy az éjszaka beállta miatt kellett visszafordulnia.
A hacienda bejáratára szegezett tábla volt az.
„Semmilyen látogatót, sem prédikátort, sem Istent nem fogadunk szívesen.”
A szavakat olyan dühvel vésték bele, hogy a fa repedezett a betűk körül.
Mercedes kétszer is elolvasta őket.
Ötéves lánya, Lupita, két napja nem evett rendesen. Jeges októberi szél fújt a hegyek felől, és nem volt hová menniük.
A faluban meséltek neki a Los Álamos tanyáról. A tulajdonosnak segítségre volt szüksége a tél beállta előtt, de egyetlen munkás sem maradt ott sokáig.
Meséltek neki Tomás Villaseñorról is.
Azt mondták, hogy a halál kővé változtatta a szívét.
Mercedes vett egy mély lélegzetet, és benyomta az ajtót.
Egy öreg kutya állt fel a porból. Morgott egyet, majd leült, mintha már régóta várta volna a lány érkezését.
A tanyát mintha elhagyta volna az öröm. A gyümölcsöst benőtte a gaz, az istálló javításra szorult, és a verandán csak egyetlen szék állt. Egy távoli karámban egy szürke kanca állt a többi lótól elkülönítve.
A pajta ajtaja kinyílt.
A kijövő férfi egy kötelet tartott az egyik kezében. Magas volt, széles vállú, arcát az évekig tartó magányos munka megkeményítette. Szemében olyan üres mozdulatlanság tükröződött, mint aki már annyit sírt, amennyit csak bírt.
Először Mercedes poros ruhájára nézett. Aztán az alvó lányra. Végül tekintete a Biblián pihent meg.
– Maga biztosan Salazar özvegy.
– A nevem Mercedes.
Tamás bólintott.
— Mire van szükséged?
–Egy munkát és egy helyet, ahol a lányom alhat.
Lassan a keze köré tekerte a kötelet. Néhány másodpercig úgy tűnt, mintha küzdene valamivel magában.
– Szükségem van egy feleségre, aki visszavezethet Istenhez.
Mercedes hitetlenkedve nézett rá.
– Villaseñor úr, nekem csak egy éhes gyerekem, egy régi Bibliám és két kezem van, amelyek nem félnek a munkától.
Tamás elnézett.
– Rosszul mondtam.
– Igen. Nagyon csúnyán mondta.
Most először jelent meg valami életre emlékeztető az ember arcán.
– A feleségem két téllel ezelőtt meghalt. Üres a szobám, és több a munkám, mint amennyit be tudok fejezni. Fizetek neki tisztességes bért, és lesz mit ennie. Nem próbálom megvenni.
– Szóval, mit akar valójában?
Tomás a csendes házra nézett.
– Egy család. Azt gondoltam, ha élne itt valaki, aki még hisz bennem, talán visszatalálnék oda. Elvesztettem, és nem tudom, hogyan találjak vissza magamhoz.
A büszkeség azt mondta Mercedesnek, hogy menjen el. Egy tisztességes nőnek nem szabadna egy idegen özvegyemberének a fedele alatt laknia. A város darabokra tépné a pletykáival.
De Lupita kinyitotta a szemét és megkérdezte:
– Anya, van itt kenyér?
Mercedes felidézte édesanyja szavait: „A büszkeség veszélyes táplálék, ha azt követeli, hogy a lányod éhezzen, hogy életben maradjon.”
„Maradunk” – döntötte el. „Megdolgozom, hogy eltartsak minket, de a feleségről mondott szavait többé nem említem. A fájdalom gondolkodás nélkül beszélésre készteti az embereket.”
Tamás nyitotta ki az ajtót.
Azon az első éjszakán Lupita két tányér pörköltet evett, és egy darab kenyérrel a kezében elaludt.
Mercedes megkönnyebbülésre számított, de hallott valamit a fal mögül.
Tamás sírt.
Némán tette, mint aki még a fájdalmát is megtanulta elrejteni. Két zokogás között két nevet ejtett ki: Inés és Mateo.
Mercedes nem ment be. Vannak sebek, amiket nem szabad engedély nélkül megérinteni.
A következő hetekben a konyhával, a kerttel és a könyveléssel foglalkozott. Tomás pirkadat előtt kelt, és addig dolgozott, amíg a sötétség el nem takarta a látását.
Mercedes minden szombaton egy bádogdobozban tartotta a fizetését a padlódeszka alatt. Házasságában megtanulta, hogy a pénz, amihez egy nő hozzányúlhat, biztonságosabb, mint a pénz, amit egy férfi ígért neki.
Éjszaka ő és Tomás a folyosón ültek.
Először a két szék néhány méterre volt egymástól. Anélkül, hogy észrevették volna, fokozatosan közelebb kerültek egymáshoz.
Egyik délután Mercedes a szürke kancáról érdeklődött.
– Inésé volt – felelte Tomás. – Minden reggel rajta lovagolt. Azt mondta, a reggelek túl jók ahhoz, hogy elvesztegethessék őket.
– Igaza volt.
– Sokkal többet érdemelt volna, mint amennyit kapott.
Mercedes nem tett fel több kérdést.
Az igazság akkor derült ki, amikor Eusebio Barragán, a szomszédos földek tulajdonosa fekete lovon érkezett. Mosolya sosem ért el a szeméig.
– Látom, már találtál is egy új Villaseñor asszonyt – mondta, és rosszindulatúan nézett Mercedesre.
Tamás elhagyta az istállót.
– Hagyd el a földjeimet.
Eusebio egy folyó.
– Inés nem ismerte volna fel. A kis Mateo sem. Már két éve harcol a mennyel, de a mennyország nem tűnik túlságosan aggódónak miatta.
Tamás elsápadt.
Azon az estén mindent elmesélt.
Inés nyolc évig volt a felesége. Mateo, az egyetlen fiuk, ötéves volt, amikor láz ütötte fel a fejét a régióban. Anya és fia mindössze két nap különbséggel betegedtek meg.
