Hónapokkal később megszületett egy sötét hajú kislány, akit Victoriának neveztek el. Santiago sírva tartotta a karjában, és kijelentette, hogy aki lánygyermeket állít, az nem örökölheti apja bátorságát és anyja intelligenciáját, annak személyesen kell megbeszélnie vele.
A bányát újjáépítették új szellőzőrendszerekkel és megerősített fa tartószerkezetekkel. Elisa kórházat, iskolát nyitott a munkások gyermekei számára, és állandó alapot hozott létre az alagutakban elhunytak családjai számára. Tomás San Luis Potosíba költözött, megtanulta az adminisztrációt, és végül soha többé nem játszott szerencsejátékkal, és ő kezelte a számlákat.
Egyik este Elisa és Santiago nézték, ahogy Victoria a kandalló mellett alszik.
„Még mindig megbánod, hogy megígérted, hogy hozzámész a következő férfihoz, aki belép azokon az ajtókon?” – kérdezte.
– Állandóan. Bejöhetett volna egy kéményseprő.
– Tisztább lett volna a kezem.
Elisa elmosolyodott, és a vállára hajtotta a fejét.
Házasságuk adósságként kezdődött, partnerségként folytatódott, és túlélt egy hegyomlást. A kövek, a füst és a könyvek között két ember, akik hozzászoktak ahhoz, hogy egymagukban támogassák az omladozó építményeket, végre megtanulták egymást is támogatni.
És ez volt az egyetlen szerződés, amit egyikük sem akart felmondani.
