– Tudod, anya – suttogta Sophie a lágy tavaszi szélnek, miközben a régi zenedoboz dallama halkan szólt a háttérben –, apa már mindent ért. És Anna is itt van velünk, ahogy kérted. Vigyázunk egymásra.
Julian némán átkarolta a lánya vállát, és hálás, meleg pillantást vetett Annára. Anna egy megnyugtató, szeretetteljes mosollyal lépett közelebb, és ő is átölelte Sophie-t. Clara emléke már nem a fájdalmat és a titkokat jelentette, hanem egy láthatatlan, óvó ölelést. A vihar végleg elvonult, és a házban, ami egykor a megtévesztés börtöne volt, most már csak a tiszta, feltétel nélküli szeretet uralkodott.
