Tizennégy hónappal a kápolnában történtek után egy esős, szürke kedd reggelen a megyei bíróság folyosóján ültem. Ethan a kezemet fogta. Már nem Blackwood volt. A bíróság hetekkel korábban hivatalosan is jóváhagyta a névváltoztatását: Ethan Sterling. Amikor az anyja megtudta, állítólag összetört egy antik vázát a bérelt lakásában.

A terem ajtajai kinyíltak, és Margaret kilépett a tárgyalóból az ügyvédjével. Már nem viselt gyöngyöket. A méretre szabott, gyöngyházszínű ruhákat felváltotta egy fakó, konfekció blézer. A haja, amely egykor az elit szalonok remekműve volt, most ritkás volt és lenőtt. A tekintetében már nem volt ott az a felsőbbrendű, kegyetlen gőg. Csak a tiszta, nyers kimerültség.

A bíró épp az imént mondta ki az ítéletet: Margaretet bűnösnek találták többrendbeli biztosítási csalásban, hűtlen kezelésben és egy jótékonysági alapítvány megkárosításában. Hat év letöltendő börtönbüntetést kapott.

Amikor meglátott engem és Ethant a folyosón, megállt. A kezei remegtek, miközben a táskáját szorongatta. – Elégedett vagy? – kérdezte. A hangja rekedt volt, mint a száraz levelek susogása. – Elvetted a cégemet. Elvetted az otthonomat. Még a fiamat is.

Ethan felállt, és elém lépett. Testtartása egyenes volt, áthatolhatatlan pajzs köztem és a nő között, aki egykor az anyja volt. – Ő nem vett el semmit, Margaret – mondta Ethan, és a hangjában nem volt sem harag, sem sajnálat. Csak egy jéghideg tényközlés. – Te dobtad el mindezt. Abban a pillanatban, amikor a kegyetlenséget választottad a család helyett.

Margaret szeme megtelt könnyekkel. – Én az édesanyád vagyok, Ethan. Én adtam neked életet! – Igen – bólintott Ethan lassan. – De ő adta vissza nekem.

Margaret kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a szavak elhaltak a torkában. Rájött, hogy a manipuláció, a bűntudatkeltés fegyverei, amelyekkel évtizedekig irányította a fiát, már teljesen hatástalanok. A varázslat megtört. A fia, akit gyengének és irányíthatónak hitt, egy olyan férfivá vált, akit már nem tudott elérni.

Néztem, ahogy a bírósági őrök elvezetik. Nem éreztem kárörömöt. Nem éreztem diadalt. Csupán azt a mély, tiszta megkönnyebbülést, amit akkor érez az ember, amikor egy fertőzött sebet végre teljesen kitisztítanak.

5. rész

A bíróságról egyenesen a Sterling Orvosi Csoport központjába hajtottunk. A cég, amely egykor a Blackwoodok alatt fuldoklott az adósságokban és a korrupcióban, az én irányításom és az alapítványom tőkéje alatt virágozni kezdett. Nemcsak a pénzügyeket tettük rendbe, hanem az egész kultúrát. Felmondtunk azoknak a vezetőknek, akik falaztak Margaretnek, és olyan orvosokat, kutatókat hoztunk a helyükre, akiket a gyógyítás, nem pedig a profit éltetett.

De a legnehezebb találkozó még hátravolt.

Délután háromkor a titkárnőm, egy kedves, éles eszű fiatal nő bejelentette az utolsó vendéget. Olivia lépett be az irodámba.

Már nem úgy mozgott, mint egy trófeatulajdonos. A tartása görbe volt, a ruhája gyűrött. Miután az orvosi engedélyezési bizottság visszavonta az engedélyét, az élete kártyavárként omlott össze. A barátai, akik korábban a Blackwood név és a pénz miatt vették körül, az első botrányhírekre köddé váltak. A vőlegénye, egy feltörekvő sebész, felbontotta az eljegyzésüket, mondván, nem engedheti meg magának a „PR rémálmot”.

Megállt az asztalom előtt. Nem ült le, pedig mutattam neki a széket. – Mit akarsz, Olivia? – kérdeztem nyugodtan, miközben becsuktam a laptopomat.

A kezeit tördelte. – A… a pénzt. Az alapítvány által indított polgári per… A bíróság arra kötelez, hogy fizessek kétmillió dollárt a személyiségi jogok megsértése és az orvosi titoktartás megszegése miatt. – Tudom. Én hagytam jóvá a keresetet. – Nincs ennyi pénzem, Lily! – tört ki belőle hirtelen, a hangja vékony volt és kétségbeesett. – A házamat már eladtam az ügyvédi költségek miatt. Nincs munkám. Anya börtönbe megy. Tönkrementem! Ha nem vonod vissza a követelést, csődöt kell jelentenem. Az utcára kerülök!

Hátradőltem a kényelmes bőrszékemben. Eszembe jutott a kápolna. Eszembe jutott a nevetése, amikor letépte a parókámat. Eszembe jutott a jéghideg levegő a csupasz fejbőrömön, és a gúnyos mosolya, miközben a legsebezhetőbb pillanatomban próbált megsemmisíteni.

– Emlékszel, mit mondtál nekem azon a napon? – kérdeztem nagyon halkan. Olivia nyelt egyet. Kerülte a tekintetemet. – Azt kérdezted: „Tényleg azt hitted, hogy örökre elrejtheted?” – idéztem a saját szavait. – Nos, Olivia, én sosem akartam elrejteni a betegségemet. Te viszont azt hitted, hogy elrejtheted a kegyetlenségedet a drága ruháid és a családneved mögé. Tévedtél. A világ most már látja a te igazi, csupasz valóságodat. És hidd el, sokkal szánalmasabb látvány, mint egy rákos beteg fejbőre.

A könnye kicsordult, és lefolyt az arcán. – Könyörgöm, Lily. Mindent elvesztettem. – Nem – feleltem, és a hangom olyan volt, mint a gránit. – Én nem vonom vissza a pert. A pénzt, amit tőled kapunk, az utolsó centig annak a női onkológiai osztálynak a felújítására fordítom, ahonnan te illegálisan loptad ki az adataimat. Te fogod kifizetni a kényelmüket azoknak a nőknek, akiket sosem tiszteltél.

– Nincs egy csepp könyörület sem benned? – suttogta, a szemei tágra nyíltak.

Felálltam, és az asztalra támaszkodtam, egyenesen a szemébe nézve. – A könyörületet azoknak tartogatom, akik megérdemlik, Olivia. Te nem kegyelmet akarsz, csak meg akarod úszni a következményeket. De a felnőtt életben a következmények utolérnek. Most menj ki az irodámból.