Soha nem említette, hogy sír. Nem is volt rá szüksége. Egyenesen rám nézett.

Millie közelebb hajolt mellettem.

„Ő mondja neked.”

„Tudom.”

„Most már nem kell, hogy elmondjam.”

Mosolyogtam.

„Először is el kellett volna mondanod.”

“Miért?”

„Szóval megérteném, mire gondolt.”

Millie ezen elgondolkodott.

– Mert a lányod vagyok?

„Mert a lányom vagy.”

Elégedett mosollyal dőlt hátra.

A fogadás túloldalán Graham folytatta a történet mesélését, amely végre elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy mindhárman együtt elbírjuk.