Anyám beperelt engem, az apám hagyatékát kezelő trösztöt, és magát a céget. A vádak között szerepelt a „jogosulatlan befolyásolás”, „időskori kiszolgáltatottsággal való visszaélés” (annak ellenére, hogy anyám alig múlt ötvenöt), és egy nevetséges állítás, miszerint manipuláltam apám végrendeletét, miközben ő nem volt beszámítható állapotban.
Nathan a válla fölött olvasta a papírokat, miközben a kávéfőző halkan zúgott a háttérben. – Azt kérik, hogy a bíróság érvénytelenítse az ellenőrzési jogodat, és fizess tizenötmillió dollár kártérítést a „szándékos érzelmi károkozásért” – mondta Nathan, és a hangja megfeszült. – Liv, ez őrület. Ezt egyetlen bíró sem fogja komolyan venni. A bizonyítékaid sziklaszilárdak.
Felemeltem a papírokat, és a fény felé tartottam őket, mintha a papír rostjaiban keresném a választ. – Nem is akarják, hogy a bíró komolyan vegye – mondtam halkan. – Ez egy PR-fogás. Arra számítanak, hogy a cégem ügyfelei megijednek a negatív sajtótól, és inkább kifizetem őket, csak hogy csendben maradjanak. Nathan a pultnak támaszkodott. – Mit fogunk tenni?
Felnéztem rá, és éreztem, ahogy a régi, hideg nyugalom újra átveszi az irányítást a vérkeringésem felett. – Amit egy jó végrehajtó tesz – mondtam. – Könyvvizsgálatot tartunk. De ezúttal nem apám múltjában. Hanem anyám jelenében.
Hónapokon át nem figyeltem rájuk. Hagytam, hogy éljék a következményekkel teli életüket. De anyám hibát követett el: azt hitte, hogy mivel nem nézek oda, már nem is látok.
Két héttel később a bíróság által elrendelt mediációs megbeszélésen ültem Mr. Alden konferenciatermében. A nagy, üvegfalú szoba hideg volt. Nathan mellettem ült, Mr. Alden pedig a dokumentumokat rendezgette.
Amikor az ajtó kinyílt, anyám lépett be, nyomában egy harsány, drága parfümfelhővel. Olyan kosztümöt viselt, ami túl sokat próbált mutatni – elszegényedett, de még mindig arisztokratikus. Mögötte az ügyvédje, egy vékony, izzadó férfi állt, aki azonnal rápillantott az órájára, mintha máshol lenne dolga. És ott volt Mia. A húgom alig hasonlított arra a nőre, aki egy pezsgősüveggel a kezében nevetett rajtam. A sminkje egyszerű volt, a ruhája fakó. Olyan kimerültnek tűnt, mintha hetek óta nem aludt volna. Nem is nézett a szemembe; azonnal leült a legszélső székre, a táskáját az ölébe szorítva.
– Kezdhetjük? – kérdezte anyám ügyvédje, anélkül, hogy leült volna. – Az ügyfelem hajlandó ejteni a pert egy peren kívüli egyezség keretében. Négymillió dollár, plusz a hagyaték havi járadékának visszaállítása. Cserébe teljes titoktartást garantálunk.
Mr. Alden felhúzta a szemöldökét, és rám nézett. Én nem az ügyvédhez beszéltem. Anyámra néztem. – Miből fizeted őt? – kérdeztem halkan.
Anyám megvonta a vállát, az arca tökéletes, sértett ártatlanságot tükrözött. – Vannak még barátaim, Olivia. Olyanok, akik tudják, milyen kegyetlenül bántál velem.
– Érdekes – mondtam, és kinyitottam a magammal hozott, vékony fekete mappát. – Mert a hitelminősítőd szerint az elmúlt nyolc hónapban nem barátoktól kértél kölcsön.
Anyám mosolya egy milliszekundumra megfagyott. Kihúztam egy papírt, és átcsúsztattam az asztalon. – A bírósági idézés után kénytelen voltam átnézni azokat a számlákat is, amelyek közvetett módon kapcsolódtak a tröszthöz. Észrevettem valami furcsát. Miután a te bankszámláidat befagyasztottuk és a hitelkeretedet nulláztuk, valaki nyitott három új, magas kamatozású hitelkártyát, és felvett egy személyi kölcsönt ötvenezer dollár értékben.
Mia lassan felkapta a fejét. A szemeiben fáradt értetlenség ült. – És? – kérdezte anyám ügyvédje. – Az ügyfelemnek joga van hitelt felvenni. – Valóban – mondtam. – De az ügyfele nem a saját nevére vette fel azokat.
A tekintetemet Miára emeltem. – Mia. Tudtad, hogy az elmúlt nyolc hónapban összesen hetvenkétezer dollárnyi adósság halmozódott fel a társadalombiztosítási számod alatt?
Mia arca hamuszürkévé vált. A lélegzete elakadt. Lassan, mintha egy szörnyeteget látna, az anyja felé fordította a fejét. – Anya? – suttogta. – Miről beszél?
Anyám arca lila lett a dühtől. Nem a leleplezés miatti bűntudat, hanem a düh miatt, hogy megzavartam a játékát. – Ez hazugság! Olivia mindig is megpróbált egymás ellen fordítani minket! – A dokumentumokon ott van az IP-cím, ahonnan a hitelkérelmeket benyújtották – mondtam, miközben Mr. Alden egy újabb lapot csúsztatott át. – A te társasházi lakásod IP-címe, anya. És a pénz egyenesen a te számládra ment, hogy fenntartsd az életszínvonaladat, miután apám pénzét elzártam előled. Te fizetted belőle ezt az ügyvédet.
Mia egész teste remegni kezdett. A kezeivel az asztal szélét szorította. – Éjjel-nappal dolgozom… – mondta Mia, a hangja alig volt több egy törött suttogásnál. – Két műszakban dolgozom egy kávézóban és egy irodában, hogy kifizessem a lakbért, mert azt mondtad… azt mondtad, neked sincs semmid. És te közben a nevemre vettél fel hitelt?
– Csak kölcsönvettem! – csattant fel anyám, de a hangjából hiányzott az a megszokott, gőgös magabiztosság. Most először hallottam benne a tiszta pánikot. – Visszafizettem volna, amint megnyerjük a pert Olivia ellen! Mindent értünk csináltam!
– Nem! – Mia felpattant. A szék hangosan a földre borult mögötte. A könnyek végigfolytak az arcán, de ezúttal nem volt smink, ami elkenődjön, és nem volt közönség, akinek játszhatott volna. Csak a nyers, pusztító valóság. – Tönkretetted a hitelemet! Még a saját lakásomat sem tudom majd fenntartani! Egész életemben elhitetted velem, hogy Olivia a rossz, miközben te használtál ki mindkettőnket!
