1. RÉSZ
Öt évvel azután, hogy a menyasszonyom eltűnt az esküvőnk reggelén, egy tapolpai pékség pultja mögött találtam rá… két négyéves gyerekkel, akik úgy néztek ki, mint én.

Csak azért álltam meg, hogy elmeneküljek a vihar elől. Guadalajarából jöttem, hogy néhány ládányi bogyót hozzak a farmomról, amikor annyira szakadt az eső, hogy alig láttam az utat. Megláttam egy táblát, amin az állt: “Pan de Abril”, leparkoltam, és az ajtóhoz rohantam.

Kilátás nyílik a kilátásra.

Viktória leejtett egy tálca kagylót.

Úgy bámultunk egymásra, mintha az öt év, amit ketten éltünk, soha nem telt volna el.

– Mateo…

Az esküvőnk előtti nap óta nem hallottam a nevemet a hangjában.

Mielőtt válaszolhattam volna, két szőke fiú lépett ki a hátsó szobából. Az egyik átölelte a lábát. A másik olyan komolysággal nézett rám, hogy a hideg futkosott rajtam.

Az én kékes-szürke szemeim voltak, ugyanolyan szemöldökformával, amiről anyám szerint a családom férfi tagjai örökölték. Az egyikük még a száját is összeszorította, amikor ideges lett, pont úgy, mint én a gyerekkori fotóimon.

Viktória nem szándékozik gondolni.

– Üdvözlöm. Teo és Emiliano itt vannak.

Éreztem, hogy valami belülről üt meg.

Öt születésnap. Öt karácsony. Az első lépéseik, szavaik, lázaik és eséseik… mindez anélkül történt, hogy tudtam volna a létezésükről.

– Hagytad, hogy elhitessem, hogy azért mentél el, mert már nem szerettél, miközben a gyerekeimet nevelted?

Viktória a szemét.

– Soha nem hagytalak el, mert már nem szeretlek.

Ez a mondat még jobban feldühített.

Esküvőnk reggelén egy órával korábban érkeztem a Ciudad Guzmán-i plébániára. Tizenegy órakor még mindig az autójára vártunk. Délben a vendégek elkezdtek távozni. Két órakor az apja megesküdött, hogy fogalma sincs, hol van. A bőröndje és a ruhái még mindig otthon voltak.

Hónapokig kerestem. Kórházakban, buszpályaudvarokon és szállodákban kérdezősködtem. Eltűnt személy bejelentését tettem. Felhívtam alig ismert rokonokat, és olyan városokba autóztam, ahol valaki esküdött, hogy látott egy rá hasonlító nőt. Minden nyom ugyanúgy végződött: semmi.

Végül meggyőződtem arról az egyetlen dologról, ami életben tartott: hogy én választottam a távozást. Menedéket találtam a földdarabban, az aratásban és olyan hosszú napokban, hogy túl fáradtan értem haza ahhoz, hogy gondolkodjak.

Anyám két évvel később meghalt anélkül, hogy valaha is megtudta volna az igazságot. Még mindig fáj, hogy visszaemlékszem, hányszor kérdezte meg tőlem, hogy valaha is megtudjuk-e, mi történt.

És most Victoria ott állt előttem, élve, két gyermekemmel.

– Mondd el, miért

Ella miró a gyerekeknek.

—Nincs itt

Egy órával később, amikor egy alkalmazott felvitte Teót és Emilianót az emeleti lakásba, Victoria leültetett a kikapcsolt sütő mellé.

Elővett egy régi borítékot egy fémdobozból. Benne egy fénykép volt a telkemről, amit az útról készítettem, és egy összehajtott papírlap: „Ha hozzámész feleségül, az adósságot azzal fizeted vissza, amit a legjobban szeret.”

Azonnal felismertem, melyik adósságról beszél.

A bátyám, Julián, hat hónappal az esküvő előtt halt meg, miután illegális szerencsejátékba keveredett. Kötelező váltókat hagyott hátra, amiket sosem írtam alá, és két pasi ragaszkodott hozzá, hogy a földterületem fedezze a tartozását.

Elutasítottam.

A föld az én nevemen volt. Egy ügyvéd megerősítette, hogy jogilag nem vehetik el tőlem.

– Azt mondták, hogy veled nem tehetik meg – folytatta Victoria. – De az ember meggondolja magát, ha a felesége mellette ül.

– Megfenyegették?

– Háromszor. Utoljára két nappal az esküvő előtt. És azon a héten tudtam meg, hogy terhes vagyok.

– És engem választottál?

– Úgy döntöttem, hogy elmenekülök, mielőtt én lennék az eszköze annak, hogy rákényszerítselek a földed átadására.

– Azt is eldöntötted, hogy nem fogok találkozni a gyerekeimmel.

Viktória lesütötte a tekintetét.

-Igen.

Nem próbálta igazolni magát. Az jobban fájt.

Aztán Teo megjelent a lépcsőn egy műanyag dinoszaurusszal.

– Te vagy az apánk?

Leguggoltam elé.

– Úgy tűnik, igen.

– Anya azt mondta, hogy messze van.

– Nem tudtam, hol vannak.

Teo néhány másodpercig engem tanulmányozott.

– Ma elmész?

Victoriára néztem. Aztán arra a fiúra, akinek az arca az enyém volt.

-Ma nem.

Azon az estén szobát kértem a szemközti fogadóban. Azt terveztem, hogy ott maradok, amíg meg nem értem az igazságot.

Lefekvés előtt kinagyítottam a fenyegető üzenet fotóját a telefonomon. Az alsó sarokban egy dátum és két kezdőbetű volt, amiket túl jól ismertem.

JC

Ugyanazok a kezdőbetűk, mint Julián Cárdenas bátyámnak.

Ha tudni akarod, miért viselte a Victoriát ért fenyegetés a halott bátyám monogramját, folytasd a 2. résszel.
2. RÉSZ
Másnap reggel, nyitás előtt visszamentem a pékségbe. Victoria zsemléket dagasztott, és amikor meglátott hazajönni, tudta, hogy nem aludtam.

Megmutattam neki a nagyítást.

—JC Julián Cárdenas.

Abbahagyta a kezei mozgatását.

– Gondolod, hogy ezt ő írta?

– Nem tudom. Ki akarom deríteni, mielőtt egy halottat vádolok.

A bátyám lobbanékony, büszke és borzalmasan bánt a pénzzel. De megtanított traktorozni is, és ő tartotta fenn a farmot, amikor apánk megbetegedett. Attól a gondolattól, hogy közvetlenül megfenyegette Victoriát, összeszorult a gyomrom.

Elmentem Ciudad Guzmánba. Volt ügyvédem, Salvador Meza, még mindig birtokolta az öt évvel korábbi konzultáció digitális fájlját. Volt benne két váltó másolata is, amelyeket a behajtók mutattak be. Az aláírásom sem volt rajta. Az egyiken egy kézzel írott megjegyzés volt: „Fedezték: Mateo C. vagyona.”