A következtetés aggasztó volt. Az Alcázar Remodeling még fennmaradhatott volna, de Roberto túl gyorsan bővítette a céget. Járműveket vásárolt, luxus irodát bérelt, és egy második raktárat is nyitott, mielőtt bármilyen kiegyenlítetlen törlesztőrészletet kapott volna. Meg kellett újítania a hitelt, hogy fedezni tudja az azonnali működést.

„A garanciád nélkül a bank megváltoztathatja a feltételeket, vagy megtagadhatja a megújítást” – magyarázta Adriana.

– Roberto veszélyeztetheti a vagyonomat az engedélyem nélkül?

– Jogilag nem – felelte Mauricio. – De úgy tűnik, meg voltam győződve róla, hogy aláírod, mint mindig.

Elena ránézett a 14 évvel ezelőtt aláírt szerződésre.

– És mi lesz az örökségemből felvett kölcsönnel?

– Még mindig érvényben van. A cég a tőkével, valamint a megállapodásban foglaltakkal tartozik neked.

– Akkor követelhetem, hogy fizessenek nekem.

– Igen, bár ez növelné a pénzügyi nyomást. Kérdeznem kell valamit: tönkre akarod tenni?

Elena megrázta a fejét.

– Nem akarom megbüntetni. Nem akarom, hogy megbüntessenek azért, mert megbíztam benne.

Ugyanezen a napon értesítette a bankot, hogy nem hosszabbítja meg a személyi garanciáit. Emellett hivatalosan is lefoglalta a vagyonát, és kérte a cég által neki nyújtott tartozás teljes körű felülvizsgálatát.

Amikor hazaért, Roberto a számítógépe előtt ült.

– Hol voltál?

— Személyes ügyek megoldása.

–Anyám hívott. Szerinte bocsánatot kell kérned a családtól.

Elena rámeredt.

– Életed legnagyobb hibájának neveztél.

– Már mondtam, hogy vicc volt.

– Te is kitartott nőnek nevezett.

– Nem mintha fizetést hoznál haza.

Ezúttal nem voltak italok, és a családtagok sem biztatták. Ez nem vicc volt; ezt gondolta komolyan.

– Tényleg azt hiszed, hogy soha nem tettem hozzá semmihez?

Egy pillanatig Roberto habozni látszott. Aztán megszólalt a telefonja, és bezárkózott az irodájába.

Azon az éjszakán Elena egy mondatot hallott a lakásban:

–Ez nem logikus. Mindig is aláírta.

Percekkel később Roberto sápadtan jött le a lépcsőn.

–Beszélnünk kell.

– Miről?

– A bank azt mondja, hogy nem fogják megújítani a garanciát.

-Így van.

– Konzultáltál valakivel?

– Az ügyvédem és a könyvelőm.

Roberto arca megkeményedett.

– Családi vita miatt fordultál ügyvédhez?

– Nem. Azért mentem, mert a vagyonomat veszélyeztető dokumentumokat készítettél anélkül, hogy megkérdezted volna.

– Átkutatták az irodámat.

– Pénzemhez kapcsolódó dokumentumokat találtam.

– Nem voltak kész.

– Csak az aláírásom hiányzott, egy aláírás, amit magától értetődőnek vettél.

Roberto kinyitotta a száját, de nem talált semmilyen magyarázatot.

Elena fogta a pizsamáját, a fogkeféjét, és beköltözött a vendégszobába.

A következő 5 nap megváltoztatta az életüket.

Az első napon Roberto gyerekesnek nevezte.

A második utasította, hogy oldja meg a problémát.

„Beszélned kell a bankkal, és rendezned kell ezt” – követelte.

– Nem én teremtettem az adósságaidat.

– Tudod, mit jelent nekem ez a cég.

– És tudtad, mit jelentett nekem apám öröksége. Elfogadtad a pénzem, amikor már majdnem mindent elveszítettél. Aztán elhitetted a családoddal, hogy soha semmit sem tettem.

– Csavargatod a dolgokat.

Elena befejezte a hívást.

A harmadik napon Roberto megtalálta az eredeti szerződést.

Hazaérkezett a mappával a kezében.

– Követelni fogja a kölcsön visszafizetését?

– Még nem kértem azonnali felszámolást.

– Mindazok után, amit adtam neked…

Elena úgy érezte, hogy ezek a szavak jobban fájnak, mint a pohárköszöntő.

–Pontosan ez a probléma. Azt hiszed, hogy minden, amit építettünk, a tiéd volt, és hogy nagylelkűségből engedted meg, hogy élvezzem.

Roberto mozdulatlan maradt.

A negyedik napon Teresa felhívott.

– Mit művelsz a fiammal?

– Semmi. Roberto a cége kötelezettségeinek néz szembe.

– Nagy nyomás alatt van.

– Én is rajtad nevettem, miközben te rajtam nevettél.

– Még mindig megsértődsz egy egyszerű vacsora miatt?

Elena letette a telefont.

Aztán Arturo felhívott.

– A család nem csinálja ezeket a dolgokat.

– Igazad van. A család sem tapsol, ha valamelyik tagját megalázzák.

Nem tudta, mit válaszoljon.

Az ötödik napon Roberto 46 alkalommal hívta. Délre a hívásszám meghaladta a 100-at. Délután Elena 152 értesítést látott a képernyőjén.

Végre megérkezett egy üzenet:

„Kérlek, vond vissza, amit tettél.”

Elena így válaszolt:

„Semmit sem tettem ellened. Egyszerűen csak abbahagytam mindent, amit érted csináltam.”

Húsz perccel később Roberto megjelent az ajtóban. Az eső teljesen átáztatta a kabátját. Haja kócos volt, és mély sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt.

– Bejöhetek?

Lassan lépett be, mintha már nem lenne biztos benne, hogy abba a házba tartozik.

„A bank nem fogja megújítani a hitelkeretet ugyanazokkal a feltételekkel” – mondta. „Elveszíthetem a céget.”

– Megtehetnéd.

– Ezt akarod?

– Azt akarom, hogy a döntéseid ne jelentsenek nekem kockázatot.

Roberto ökölbe szorította a kezét, de a harag alábbhagyott. Leült, és mindkét kezével eltakarta az arcát.

– Félek, Elena.

Majdnem három évtized alatt soha nem hallotta tőle bevallani. Roberto a félelmet haraggá, parancsokká vagy hallgatássá változtatta. Ez a három szó volt az őszinteség első jele.

– Elveszíthetem mindazt, amiért megdolgoztam.

– Ezért dolgozunk – helyesbített a nő.

Lehunyta a szemét.

– Tudom, hogy ezeket nem kellett volna mondanom.

– Miért tetted?

-Nem tudom.

– Igen, tudod.

Az eső dübörgött az ablakokon. Végül Roberto megszólalt, szinte suttogva.