– Egyetlen pesót sem kértem tőle. Kérés nélkül átutalásokat eszközölt. Szinte mindent visszafizettem neki.
Elena hallgatott, mielőtt feltette volna a legnehezebb kérdést.
– Te loptad el azt a pénzt?
Tatjana egyenesen ránézett.
-Nem.
– Szóval, kik?
A nő néhány másodpercig várt.
—Mauricio.
A világ mintha megállt volna.
Tatjana elmondta, hogy a bátyja tizennyolc évesen szerencsejátékozni kezdett. Adósságokat halmozott fel, és másolatot készített a széf kulcsáról.
– Pénteken vette el a pénzt. Hétfőn sírva jött vissza. Azt mondta, börtönbe fogják zárni, hogy apánk szégyenében fog meghalni… Azt hittem, az öcsémet menti meg.
– Bevallottad helyette?
-Igen.
– Elvesztetted az állásodat, a vőlegényedet és a családodat.
– Abban a pillanatban azt hittem, kap egy második esélyt.
Tatjana elővett egy régi borítékot.
Benne egy levél volt, amit Mauricio írt a tárgyalás után.
Egy mondatot aláhúztak:
„Soha nem fogom elfelejteni, amit értem tettél.”
Ez nem egy közvetlen vallomás volt.
De Elena kezdte úgy érezni, hogy az egész élete egy hazugság körül forog.
Azon az estén Mauricio kiment az erkélyre, hogy fogadjon egy hívást.
Elena tisztán hallotta:
– Tatjána, már figyelmeztettelek, hogy ne avatkozz bele a családomba… Huszonhárom évvel ezelőtt megegyeztünk. Beleegyeztél.
Elena mozdulatlanul állt az ajtó mögött.
Ha Tatjana valóban a tolvaj lett volna, miben „egyeztek volna meg” huszonhárom évvel ezelőtt?
És abban a pillanatban rájött, hogy már nem akarja tudni, hogy a férje hazudik-e.
Tudni akartam, meddig volt hajlandó elmenni a saját védelme érdekében.
3. RÉSZ
Elena nem aludt aznap éjjel.
Másnap reggel úgy döntött, hogy nem vádolja meg Mauriciót pusztán Tatjana szava alapján. Két gyermeke és tizenhat év házasság volt a háta mögött. Biztosnak kellett lennie a dolgában.
Először is megkereste Roberto Cárdenast, Tatiana egykori vőlegényét.
Egy kávézóban találkoztak.
„Azt mondta, hogy elloptam valamit” – emlékezett vissza Roberto. „Levette a gyűrűjét, és gyakorlatilag kitiltott az életéből.”
– Láttál valami furcsát aznap este?
Roberto továbbra is elgondolkodott.
–Elmentem érte a munkából, de már elment. Megláttam Mauriciót az alkalmazotti bejáratnál. Azt mondta, hogy egy kabátért jött vissza.
A nyomozás során Roberto említette ezt, de Tatiana azt állította, hogy ő maga kérte meg a testvérét, hogy menjen vissza az irodába.
„Évekkel később összefutottam Mauricióval” – tette hozzá. „Megkérdeztem tőle, hogyan tud ilyen békésen élni mindaz után, ami a nővérével történt. Valami olyasmivel válaszolt, amit soha nem fogok elfelejteni: »Tatjana döntötte el, kit ment meg.«”
Elenát hideg futotta végig.
Ezután sikerült felvennie a kapcsolatot Ernesto Villarreallal, a cég korábbi tulajdonosával.
A férfi néhány dokumentum másolatát megőrizte.
Ugyanez a részlet szerepelt egy takarítónő vallomásában is: Mauriciót munkaidő után látták az adminisztratív terület közelében.
„Sosem volt elég bizonyíték” – tisztázta Ernesto. „Tatiana bevallotta, hogy jogi úton hozzáférhetett, és pontosan tudta, mennyi hiányzik. De mindig furcsállottam, hogy nem tudta megmagyarázni, mire költötte a pénzt.”
Arra is emlékeztetett, hogy Mauricio apja hónapokkal a tárgyalás után megpróbálta újraindítani az ügyet.
– Úgy tűnt, felfedezett valamit.
Elena a dokumentumok fényképeivel tért haza.
Megvárta, míg Sofia elalszik, és Daniel bezárkózik a szobájába.
Aztán Mauricio elé tette a telefont.
– Beszéltem Robertóval és a cég korábbi tulajdonosával.
Mauricio megmerevedett.
– Megőrültél?
– Azon az estén láttak téged az iroda közelében.
– Ott dolgoztam régebben.
– Tatjana azt mondja, hogy lemásoltad a kulcsot.
– Valószínűleg azt is mondta, hogy utána könyörgött, hagyjak mindent úgy, ahogy volt.
Csend telepedett a konyhára.
Mauricio túl későn értette meg, amit az előbb beismert.
Elena szinte suttogva beszélt.
– Tehát volt egy duplikált kulcs.
Lehunyta a szemét.
– Tizennyolc éves voltam.
– Nem azt kérdeztem, hogy hány éves vagy. Azt kérdeztem, hogy elloptad-e a pénzt.
Mauricio az ablakhoz lépett.
– Olyan emberekkel keveredtem össze, akik szerencsejátékoztak. Tartoztam pénzzel. Fenyegettek. Azt hittem, elfogadom, visszaszerzem, amit elvesztettem, és visszafizetem.
– Kinyitottad a széfet?
-Igen.
– Elvetted a pénzt?
Több másodpercbe telt.
-Igen.
Elena érezte, hogy elgyengülnek a lábai.
Tizenhat éven át azt hitte, tökéletesen ismeri az előtte álló férfit.
– És hagytad, hogy a húgod bevallja?
– Ő javasolta.
– Sírva mentél keresni őt.
– Én csak egy fiú voltam!
–Volt karrierje. Egy férfi, akihez feleségül fog menni. Hírneve. Ráadásul fiatal volt.
Mauricio a tenyerével az asztalra csapott.
–Nem került börtönbe! Apám fedezte a pénz jó részét, és így enyhébb büntetést kapott.
Elena rémülten nézett rá.
– Így sikerült aludnod eddig az évek során?
– Segítettem neki anyagilag.
– A pénz nem hozza vissza a múltat huszonhárom évvel.
Aztán Dániel megjelent az ajtóban.
– Apa lopott?
Mauricio elsápadt.
– Menj a szobádba.
– Mindent hallottam.
Elena felkelt.
– Daniel, holnap beszélünk. Most pedig kérlek.
A tinédzser olyan arckifejezéssel nézett az apjára, amit Elena még soha nem látott.
Nem gyűlölet volt.
Csalódás volt.
Miután becsukta az ajtót, Elena megkérdezte:
– Tatjana csak egy dolgot akar. Hogy elmondd az igazat anyádnak.
-Nem.
-Mert?
– Anyám nem bírta elviselni a tudatot.
– Huszonhárom éven át gyűlölt egy ártatlan nőt.
Mauricio megrázta a fejét.
—Tatjana is meghozta a döntéseit.
Ez a mondat végre megtört valamit Elenában.
