A sötét nappali közepén álltam, egy sziluettként rajzolódtam ki a város fényében, és Juliant szorosan magamhoz öleltem, mint egy emberi pajzsot. A lehelete a nyakamat súrolta. Nem volt kés a kezemben.

Felemeltem egy kicsi, szögletes távirányítót.

– Nem csak a zsarukat hívtam, Miller – mondtam, és a hangom visszhangzott a hatalmas szobában. – A híreket hívtam.

Megnyomtam a gombot.

A nehéz sötétítő függönyök azonnal felhúzódtak. Pontosan ugyanebben a pillanatban a 60. emeleti penthouse előtti légtér vakító, nappali fényben ragyogó megvilágításba került. Négy különböző híradóhelikopter lebegett szűk területen, hatalmas fényszóróikkal közvetlenül az üvegen keresztül világítva.

Julian felsikoltott, arcát ép karjába temette. Az egész világ figyelte. A kamerák élőben követték a „Milliárdos filantrópot” – kócos, törött csontokkal, rémülten kuporogva a nő mögött, akit szokott legyőzni, hogy megadja magát.

– Tedd le a fegyvert, Miller! – kiáltottam a helikopter tompa pengéjű zúgása fölött. – Hacsak nem akarsz élő adásban megölni egy túszt.

Miller habozott, a mellkasomon remegő piros pont.

Hirtelen életre kelt a nappali falán lévő hatalmas, 80 hüvelykes okosképernyő. A hang tisztán és erőteljesen szólt a tetőtéri lakás surround hangrendszeréből.

Ava volt az.

Nem egy faházban tartózkodott az állam északi részén. Egy nehéz faasztalnál ült egy fényesen megvilágított szobában, és egyenesen a kamerába nézett. Elegáns blézert viselt, zúzódásait smink takarta, testtartása egyenes volt. Az Egyesült Államok Kerületi Bíróságának pecsétje látható volt a mögötte lévő falon.

– Ava Blackwood vagyok – dörögte a hangja a tetőtéri lakásban, nyugodtan és teljesen félelem nélkül. – És azért vagyok itt, hogy elmondjam a nagy esküdtszéknek, pontosan hol vannak eltemetve a férjem holtteste.

Julian nekem dőlt, egójának utolsó maradványai is összeomlottak. Nemcsak a feleségét vagy a birodalmát vesztette el. Elvesztette a történetet. Hatalmas, érinthetetlen istenként való identitása halott volt.

Nehéz faltörő kosok dörrenése visszhangzott a másodlagos lépcsőházból. Az igazi rendőrség – a New York-i Rendőrség Mentőszolgálatának egysége – tört be a padlóba.

Miller a képernyőre nézett, majd a helikopterekre, majd vissza rám. Egy zsoldos hideg számításával rájött, hogy a karrierjének és a szabadságának vége. Összeszorult az állkapcsa. Felemelte a puskát, a lézer a homlokomra csapódott. Ha zuhanni készült, magával vitte a káosz forrását is.

Rosszul számoltam, gondoltam, miközben a becsapódásra készültem.

Egyetlen, fülsiketítő lövés dördült.

De nem Miller fegyveréből jött.

5. fejezet: Az utóhatás

Miller úgy zuhant össze, mint egy kő, vörös folt terült szét taktikai mellénye vállán. Mögötte a lépcsőház ajtaja szilánkokban hevert, egy csapat New York-i rendőrségi egységtiszt lepte el a szobát taktikai pajzsokkal és célzott fegyverekkel. A folyosón álló mesterlövész tökéletesen lőtt az ajtónyílás résén keresztül.

A következő káosz kiabálások, kábelkötegelők és Miranda-jogok harsány harsány hangja volt a kinti helikopterek fülsiketítő zúgása felett. Hagytam, hogy a rendőrök kiragadják a szorításomból Juliant. Nem ellenkezett. Nem szólt semmit. Csak bámulta az üres képernyőt, mint egy üres emberhéj.

Egy héttel később az adrenalin végre alábbhagyott, helyét mély, sajgó kimerültség vette át a csontjaimban.

Elképzeltem Juliant, ahogy egy rozsdamentes acél ágy szélén ül Rikers-szigeten . Elképzeltem az ipari hipó és a mosdatlan testek szagát, ami betölti az orrát, a vakító fénycsöveket, amik nem kínáltak búvóhelyet. A „Milliárdos” eltűnt; most már csak a 88291-es számú rab volt, akitől megtagadták az óvadékot, a vagyonát befagyasztották, a neve pedig poénként szerepelt a késő esti tévében.

Az állam túlsó felén, messze a város betonkanyonjaitól, Avával egy biztonságos ház csendes, körbefutó verandáján ültünk, amelyet soha nem fog megtalálni. A délutáni nap melegen sütött a tölgyfák sűrű lombkoronáján keresztül.

Ava egy festőállványnál ült, kezeit élénk égszínkék és okkersárga festékcsíkok foltozták, nem pedig a zúzódások csúnya, foltos lilája. Újra festett, életet keltett a vászonban, ahelyett, hogy kiverték volna belőle. Egy fonott székben ültem mellette, és egy vattapálcikával és alkohollal megdörzsöltem a bütykömen lévő apró, szaggatott vágást – egy emléket a tetőtéri lakás áttöréséről.

Megállt, ecsetjét a palettára helyezte, és rám nézett. Az árnyékok eltűntek a szeméből.

– Nem kellett volna így csinálnod, Elena – mondta Ava halkan, a szellő belekapott rövid hajába. – Meghalhattál volna.

Kinéztem a horizontra, a végtelenbe nyúló, hullámzó zöld dombokra. Csinálhattam volna másképp? Talán. De a ragadozók nem értik a kompromisszum nyelvét.

– Igen – feleltem nyugodt hangon. – Mert az olyan férfiak, mint ő, nem állnak meg, ha szépen kéred őket. Nem állnak meg, amikor elfutsz. Csak akkor állnak meg, ha egy falba ütköznek, amin nem tudnak átmászni, egy falba, ami visszaüt rájuk. – A nővéremre néztem, és egy apró, fáradt mosolyt villantottam. – Én voltam az a fal.

Három év óta először Ava kinyújtotta a kezét, és megfogta a kezem. Meg sem rezzent, amikor a bőröm az övéhez ért. Szorítása határozott volt, földhöz ragadt. Csendben ültünk ott, már nem csak ikrekként, hanem egy brutális, rejtett háború túlélőiként, amelyet csak mi érthetünk meg igazán.

Később aznap este, miközben a konyhaszigeten ültem és Julian jogszerűen lefoglalt személyes tárgyait – amiket törvényes házastársaként adott át Avának – tartalmazó kartondobozban rendezgettem, az ujjaim valami hideghez és nehézhez értek a doboz alján.