Az ikertestvéremmel mindketten a nyolcadik hónapban jártunk. A babaváró buliján a kegyetlen anyám követelte, hogy adjam át a gyermekem jövőjére félretett 18 000 dolláromat a nővéremnek, mondván: „Ő jobban megérdemli!” Amikor határozottan nemet mondtam, kijelentve, hogy ez a pénz az én babám biztonságát szolgálja, anyám önzőnek nevezett, majd hirtelen, teljes erőből gyomron ütött. Azonnal elfolyt a magzatvizem, a fájdalomtól elsötétült előttem a világ, és hátrafelé zuhantam a medencébe. Apám csak annyit vetett oda: „Hadd lebegjen ott, és gondolkodjon el az önzésén!” A testvérem pedig felnevetett: „Talán most végre megtanul osztozkodni!” Csak álltak ott, és nézték, ahogy eszméletlenül fuldoklom. Tíz perccel később a medence szélén tértem magamhoz, miután egy vendég kihúzott. De amikor a terhes pocakomra néztem, felsikoltottam a döbbenettől…

Egész életemet azzal töltötték, hogy megtanították nekem a gyengeség keserű árát. Én fizettem ki a tandíjat teljes egészében, az éberség, a hallgatás és a gyötrelmes türelem pénznemét használva. És most a kegyetlenségükért kénytelenek voltak megfizetni az árat, ami sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint amit valaha is megengedhettek volna maguknak.

Nem bocsátottam meg nekik. Vannak sebek, amelyeket nem kegyelemmel kell begyógyítani, hanem tűzzel kell kiégetni őket. Egyetlen másodpercig sem felejtettem el. Ehelyett a súlyukat használtam fel arra, hogy lehorgonyozzak, elrugaszkodjak a fenéktől, és a felszínre emelkedjek.

Új életet építettem, új örökséget, biztonságosat és érinthetetlent. Ők pedig ott álltak saját maguk alkotta romokban, tehetetlenül, hangtalanul és teljesen megsemmisülve, kénytelenek voltak végignézni, ahogy végre megtanulok lélegezni.