Azon az estén otthon azzal vádolt meg, hogy megalázom, és hagyom, hogy Javier befolyásoljanak.

Hallgattam rá, és amikor befejezte, azt mondtam:

—Renáta.

Mauricio elsápadt.

– Nem tudom, miről beszélsz.

–Tökéletes. Hívd meg anyukám születésnapi bulijára.

Nem válaszolt.

Másnap tájékoztattam Salgado urat, hogy Mauricio minden üzleti kapcsolatát, amelyet rajtam keresztül szerzett, felfüggesztem, amíg a pénzügyi ügyeinket nem tisztázzuk.

Meghívtam Salgado urat is a születésnapi bulira. Mauricio hónapok óta egy projektről tárgyalt vele, és többször is utalt rá, hogy a kapcsolataim ajtókat nyithatnak számukra. Korábban kerültem, hogy a munkámat összekeverjem az ő üzleti ügyeivel. Most azt akartam, hogy Salgado a saját szemével hallja, milyen magabiztosan beszél Mauricio mások tulajdonáról.

Nem akartam elpusztítani. Csak nem akartam én lenni az egyetlen ember, aki tudja az igazságot.

Pénteken kaptam egy baráti felkérést.

Renáta.

Nem fogadtam el.

Szombaton elmentem anyukámhoz. Rizspudingot készített. Miután adtam neki kényelmes cipőt, elővett egy fémdobozt.

Benne volt az írás.

– Apád ezt rád hagyta, lányom. Ne hagyd, hogy bárki is bűntudatot keltsen benned amiatt, hogy véded, ami a tiéd.

Megöleltem és sírtam.

Órákkal később megérkeztünk a szálloda báltermébe. Mauricio tökéletes mosollyal üdvözölte a vendégeket. Édesanyja, Doña Rosa, elöl ült. Mr. Salgado is megérkezett.

Minden kézben tartottnak tűnt.

Amíg az ajtó ki nem nyílt.

Egy vörös kabátos, sötét, zöld csíkokkal tarkított hajú, türelmetlen arckifejezésű nő lépett be.

Mauricio elejtette a poharát.

Renáta volt az.

Én voltam az egyetlen, aki nem tűnt meglepettnek.

– Gyere be – mondtam. Mivel Mauricio ma este a családról, a vagyonról és a jövőről akar beszélni, szerintem neked is meg kellene hallgatnod.

És tudtam, hogy senki sem fog ugyanazon az emberen felállni az asztaltól.

3. RÉSZ

Renata nem véletlenül érkezett.

Két nappal korábban egy másik fiókból ezt írta nekem: „Mauricio megígért nekem valamit, amit most szerinte halogatsz.”

Nem kértem magyarázatot. Csak elküldtem neki a szoba címét és az időpontot.

„Ha meg akarod érteni, gyere.”

Most ott állt előttünk, és úgy nézett Mauricióra, mintha most jött volna rá, hogy nem ismeri a férfit, akire oly sok hónapig várt.

– Mit keresel itt? – kérdezte összeszorított fogakkal.

– Azt mondtad, ma minden megoldódik.

Doña Rosa megfordult.

– Kicsoda ő?

– Egy ismerősöm a munkahelyemről – felelte Mauricio.

Renáta hangosan felnevetett.

– A munkahelyemről? Milyen kényelmes.

Anya rám nézett. A szemében már nem volt az az öröm, mint néhány órával korábban. Fájt, hogy az igazság beszivárgott a születésnapi ünnepségébe, de megértettem, miért választotta Mauricio ezt az estét: bízott benne, hogy nem fogok kiállni magamért, nehogy elrontsam a bulit.

Megfogtam a kezét.

– Bocsáss meg, anya. Tudnod kell valamit.

Megszorította az ujjaimat.

-Dolgok.

Mauricio felállt, mielőtt tehette volna. Megragadta a mikrofont a pohárköszöntőkhöz, és megpróbálta visszanyerni az irányítást.

„Nem akarom, hogy egy személyes félreértés beárnyékolja Elena születésnapját. Pontosan azért, mert anyaként szeretem, valami fontosról akartam beszélni. Egyedül él egy régi, lift nélküli házban. Danielával azon gondolkodtunk, hogy eladjuk a lakását, és veszünk neki valami kényelmesebbet, közelebb hozzánk.”

Celia néni bólintott.

– Praktikusabb lenne.

Mauricio megkönnyebbülten felsóhajtott. Csak valakire volt szüksége, aki alátámasztja az ötletét.

Aztán anyám fogta a mikrofont.

– Soha nem beszéltem eladásról.

A kifejezés úgy esett, mint a kő.

„Doña Elena, ezek csak lehetőségek” – válaszolta.

– Kinek vannak lehetőségei?

Felálltam.

– Tisztázzuk a dolgokat. Ha eladják a lakást, hová kerül a pénz?

– Egy másik hely megvásárlására lenne felhasználva.

– Kinek a nevében?

– Ez majd köztünk dől el.

– Köztünk vagy nélkülünk?

A kinézet megváltozott.

– Miért számolta ki az eladási árat? Miért kereste az ingatlan-nyilvántartási kivonatot az irodámban? És miért mondta másnak, hogy a vacsora után a lakás a „miénk” lesz?

Doña Rosa felkelt.

– Ez nagyon komoly, Daniela.

– Ezért hoztam valami komolyat.

Elővettem a mobilomat.

Mauricio egy lépést tett felém.

– Ne csináld ezt.

– Megcsináltad.

Csatlakoztattam a telefonomat a hangrendszerhez.

A hangja betöltötte a szobát:

„Túl szentimentális. Az apja, az anyja, a lakás… ez a gyengesége.”

Senki sem mozdult.

Majd:

„Ha az anyukája izgatott lesz, Daniela aláírja.”

A nagynéném befogta a száját.

És végül:

„Renata, tűrd ki még egy kicsit. Ha eladjuk a lakást, nem kell többé színlelnem előtte.”

Anyám lehunyta a szemét.

Amikor újra kinyitotta őket, már nem tűntek törékenynek.

–Színeztetni a lányommal?

Mauricio oda akart menni a telefonhoz, de Salgado úr útjába állt.

– Ne érj hozzá.

„Ez a hangfelvétel kiragadott a kontextusból” – mondta Mauricio.

Renáta felrobbant.

– Kiragadva a szövegkörnyezetből? Pontosan ugyanezt mondtad. Megígérted, hogy eladod a lakást, és hogy ebből a pénzből előértékesítést hajtasz végre Zapopanban. Azt mondtad, hogy később veszünk valamit együtt.

Salgado összevonta a szemöldökét.

– Milyen előértékesítésről van szó?

Renata említett néhány tornyot az Avenida Patria közelében.

A partner szárazon felnevetett.

—Mauricio nincs felhatalmazva arra, hogy a társaságunk nevében belépjen ebbe a projektbe.

Az igazság rosszabb volt, mint képzeltem.

A férjem nemcsak nyomást akart gyakorolni rám, hogy adjam el, amit apám rám hagyott. Ezt a potenciális eladást arra is felhasználta, hogy lenyűgözze a szeretőjét, és olyan üzleti megállapodásokat kössön, amelyekre nem is volt garancia.