Abban a pillanatban, ahogy Adrian az oltárnál rám dörzsölte az ujjaimat, tudtam, hogy végre abbahagyta a színlelést. „Mostantól hozzám tartozol” – suttogta tökéletes vőlegényi mosollyal. „Ismerd a helyed.”

Négyszáz vendég figyelte a katedrális fehér rózsái alatt, abban a hitben, hogy az év esküvőjének vannak szemtanúi.

Visszamosolyogtam.

Nem azért, mert féltem.

Mert a nyakkivágásom csipke alatt rejtőző mikrofon minden szót felvett.

– Minden rendben? – mormolta Michael atya.

– Tökéletes – mondtam.

Adrian hüvelykujja erősebben vájt az ujjperceimbe. Imádta ezt a választ. Tizenegy hónapon át arra tanította maga körül az embereket, hogy törékenynek tartsanak – hálás vagyok, hogy egy olyan férfi, mint Adrian Mercer, engem választott, miután apám halála után egy olyan családi befektetési céget vezettem, amelyet állítólag nem értettem.

Az anyja, Celeste, „díszesnek” nevezett.

Az ügyvédje „érzelmileg függőnek” nevezett.

Adrian mindig kedvesemnek nevezett, amikor tanúk voltak a közelben.

Négyszemközt értékes embernek nevezett.

A változás lassan történt. Először a ruháimat kérdőjelezte meg, aztán a barátaimat, majd minden igazgatótanácsi döntésemet. Tavaszra már olvasta az e-mailjeimet, és azt mondta az embereknek, hogy pánikrohamaim vannak, amilyenek soha nem voltak. Amikor megkérdőjeleztem, mosolygott, és azt mondta: „Látod? Pontosan erre gondolok.”

Három nappal korábban megtaláltam a módosított házassági szerződést a dolgozószobájában elrejtve. Az általam aláírt változat az örökségemet védte. Az ő változata – amelyet az esküvő utáni benyújtásra készítettek elő – szavazati jogot ruházott rá a családi vagyonkezelői alapom felett, ha „orvosilag vagy érzelmileg cselekvőképtelenné” válnék.

Csatolva volt egy orvosi levél tervezete, amely pontosan ezt állította.

A diagnózisomat már megírták.

Adriannak csak az aláírásomra volt szüksége a házassági anyakönyvi kivonaton.

Közelebb hajolt. „Mosolyogj.”

Így hát elmosolyodtam.

A katedrális kapui harminc méterrel mögöttem voltak. Kint két ügyvéd, egy szövetségi nyomozó és egy férfi várt, akiről Adrian úgy hitte, hogy másfél éve halt meg.

De először Adriannak kellett befejeznie az öngyilkosságot.

Mihály atya elkezdte a fogadalmakat.

Adrian gyönyörűen beszélt.

Aztán jött az enyém.

A szemébe néztem, és azt mondtam: „Mielőtt válaszolnék, lenne egy kérdésem.”

Mosolya megfeszült.

Ideges nevetés futott végig a padsorokon.

Celeste felé fordultam. Az első sorban ült, és gyémántokat viselt, amiket Adrian a befektetőknek egy sikertelen felvásárlás során vásároltak.

Aztán visszanéztem a vőlegényemre.

– Adrian – mondtam tisztán –, miért fizetett Dr. Halpernnek nyolcvanezer dollárt, hogy a nászutunk után cselekvőképtelennek nyilvánítson?

A csend úgy csapott be a katedrálisba, mint egy puskalövés.

Az arca fél másodpercre megváltozott.

Ez elég volt.

Aztán nevetett.

– Drágám – mondta, és ismét megszorította a kezem –, túlterheltnek érzed magad.

Pontosan erre a válaszra vártam.

2. rész

Celeste emelkedett fel elsőként. „Ez képtelenség. Atyám, folytasd a szertartást.”

Mihály atya nem mozdult.

Adrian tanúja a hangtechnikus felé sietett, de én biccentettem. A katedrális hangszórói életre keltek.

Adrian saját hangja betöltötte a boltozatos mennyezetet.

„Ha vitatkozik a cselekvőképességi kérelmekkel, gyógyszerezzem be. Ha egyszer én irányítom a vagyonkezelői trösztöt, nem lesz pénze ügyvédekre.”

Zsivaj hallatszott a padsorokból.

A felvétel folytatódott.

Celeste hangja követte. – És a deszka?

„Három szavazatot már megvettek.”

„Jó. Az esküvő után kezelhetővé válik.”

Adrian úgy engedte el a kezem, mintha megégettem volna.

„Felvettél engem?”

– Nem – mondtam. – Magadat vetted fel. Minden kamera és mikrofon a házamban a Mercer Vale Holdingshoz tartozik, nem a tiédhez.

– Az arckifejezése élesebbé vált. – Kapcsold ki!

A vetítőfülke felé néztem.

Az esküvői fotóinkhoz használt hatalmas képernyő elsötétült, majd banki átutalások, e-mailek, módosított orvosi feljegyzések és a hamisított házassági szerződés szkennelt másolata jelent meg rajta. Az oltár felett számlaszámok világítottak. Hallottam, ahogy Adrian egyik legnagyobb befektetője káromkodik.

Adrian felém lépett.

„Fogalmad sincs, mit csinálsz.”

„Pontosan tudom, mit csinálok.”

„Megalázod magad.”

Ekkor kitört belőlem egy nevetés – nem hangos, de igazi.

Ez jobban megijesztette, mint a kiabálás.

Adrian hónapokig azt feltételezte, hogy a hallgatásom tudatlanságot jelent. Nem tudta, hogy hét évet töltöttem igazságügyi könyvelőként, mielőtt átvettem apám cégét. Nem tudta, hogy tizenhét fiktív kifizetést követtem nyomon a felvásárlási alapunkból a Celeste által ellenőrzött vállalatokba. Nem tudta, hogy a „megvásárolt” igazgatósági tagok hat hétig együttműködtek a szövetségi nyomozókkal.

És azt biztosan nem tudta, hogy soha nem állt szándékomban a felesége lenni.

Az oldalkápolnában lévő házassági engedély aláírás nélkül volt. A pap tudta. Az ügyvédeim tudták. A biztonsági csapat fele tudta. Ez a szertartás csak csali volt.

Adrian a képernyőt bámulta, amikor egy újabb dokumentum jelent meg: a többségi részesedésem átruházása egy visszavonhatatlan vagyonkezelői alapba, amelyhez soha nem nyúlhat hozzá.

Az arca kiszáradt. „Ezt nem teheted.”

„Tegnap megcsináltam.”

Celeste átfurakodott az első soron. „Lena, gondold meg jól. Ha most elmész, a botrány téged is tönkretesz.”

Szembenéztem vele.

„Orvosi nyilatkozatot hamisított, hogy ellopja az irányítást egy tizenkétezer embert foglalkoztató cég felett.”

Remegett az álla.

„Azt hiszed, aggódom a rossz fényképek miatt?”

Néhány vendég elindult a kijáratok felé. Mások dermedten álltak, hirtelen rájöttek, hogy ez nem szerelmesek veszekedése. Ez bizonyíték.

Mögöttünk kinyíltak a katedrális kapui.

Adrian a vállam fölött lenézett.

A nap folyamán most először látszott rajta, hogy valóban fél.

Egy magas, sötétszürke öltönyös férfi állt két szövetségi ügynök között.