A letartóztatott férfit, egy helyi bűnözőt, akit Jago néven ismertek, a legközelebbi nagyváros rendőrkapitányságára szállították. A kihallgatása során hamar kiderült, hogy Jago nem magányos farkas volt. Egy kiterjedt, nemzetközi orvvadász szindikátusnak dolgozott, amely már régóta próbálta megvetni a lábát Dániel rezervátumában.

Dániel, mint kiderült, betegsége ellenére az utolsó hónapjaiban is titkos naplót vezetett ezekről a bűnözőkről. Éjszakánként, amikor a fájdalom nem hagyta aludni, térképeket rajzolt, rendszámokat jegyzett fel, és olyan bizonyítékokat gyűjtött, amelyek az egész hálózatot lebuktathatták volna. Jago azért volt ott a temetésen, hogy kihasználja a káoszt és a gyászt: meg akarta ölni azt az oroszlánt, amely Dániel szimbólumává vált, hogy ezzel végleg megtörje a parkőrök morálját.

De a tervük kudarcot vallott, méghozzá egy állat hihetetlen ösztönei miatt.

Dániel helyét a rezervátum élén fiatal tanítványa, Márk vette át. Márk mindössze huszonöt éves volt, de Dániel úgy nevelte őt, mintha a saját fia lett volna. Megtanította neki a szavanna minden titkát: hogyan olvasson a lábnyomokból, hogyan értse meg a szél suttogását, és mindenekelőtt, hogyan tisztelje a vadont, amely egyszerre ad életet és vesz el mindent.

Márk számára a gyász feldolgozása a munkába való menekülést jelentette. Nap mint nap járőrözött a poros utakon, javította a kerítéseket, és Dániel hátrahagyott naplója alapján próbálta feltérképezni az orvvadászok lehetséges útvonalait. A teher azonban hatalmas volt a vállán. Esténként, amikor a nap vérvörösen bukott a horizont alá, Márk gyakran ült Dániel régi tornácán, és a csendet hallgatta, várva valami jelre, hogy jó úton jár.

Egy ilyen estén, körülbelül egy hónappal a temetés után, Márk különös neszt hallott a távolból. Nem a hiénák megszokott vihogása vagy az elefántok trombitálása volt. Egy mély, torokból jövő, morgó hang, amely megrezegtette a levegőt.

Márk lassan felállt, felvette a távcsövét, és a sötétedő síkság felé nézett. A magas fűben, a lemenő nap utolsó sugarainak megvilágításában egy hatalmas alak rajzolódott ki. A sötét sörényű oroszlán volt az. Az állat, akit a helyiek elneveztek „Szellemnek”.

A Szellem nem közeledett a házhoz, csak megállt a fák vonalánál. Ugyanúgy, ahogy Dánielt figyelte éveken át, most Márkba fúrta a tekintetét. A fiú letette a távcsövet, és némán bólintott a ragadozó felé. Az oroszlán válaszul halkan felhorkant, majd lassan megfordult, és beleolvadt az éjszakába. Ettől a naptól kezdve Márk tudta, hogy nincs egyedül. A rezervátum igazi királya még mindig őrködik.

A nyugalom azonban nem tarthatott sokáig.

Az orvvadász szindikátus, miután Jago lebukott, és a rendőrség elkezdte szorítani a hurkot a nyakuk körül a Dániel naplójában talált bizonyítékok alapján, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Tudták, hogy ha Márk átadja a napló összes titkosított mellékletét a fővárosi hatóságoknak, a hálózatuk teljesen megsemmisül. Úgy döntöttek, hogy egyetlen, hatalmas csapással elpusztítják a rezervátum központját, megszerzik a dokumentumokat, és mindenkivel végeznek, aki az útjukba áll.

A támadásra egy viharos, holdtalan éjszakán került sor.

A szél üvöltve söpört végig a szavannán, a fák ágai vadul hajladoztak, a mennydörgés pedig elnyomta a közeledő terepjárók motorhangját. Márk és három másik parkőr éppen az éjszakai rádiójelentéseket hallgatták az őrszobán, amikor hirtelen a generátor leállt. A bázis teljes sötétségbe borult.

– Ez nem a vihar volt – suttogta Márk, miközben azonnal a fegyveréhez nyúlt. – Valaki elvágta a vezetékeket.

A következő pillanatban a faépület ablakai szilánkokra törtek. Félautomata fegyverek ropogása hasított bele az éjszakába. Az orvvadászok – legalább tizenöten – állig fegyverben rontottak be a tábor területére. A parkőrök azonnal viszonozták a tüzet, de a túlerő nyomasztó volt.

Márk és csapata az őrszoba vastag falai mögött keresett fedezéket. A golyók fadarabokat és vakolatot szaggattak ki a falakból. – Túl sokan vannak! – kiáltotta Thomas, egy idősebb parkőr, miközben újratöltötte a puskáját. – Nem fogjuk tudni tartani a pozíciót!

Márk tudta, hogy a dokumentumok a páncélszekrényben vannak, pontosan az őrszoba hátuljában. Nem hagyhatta, hogy a bűnözők kezébe kerüljenek. – Védjétek az ajtót! – utasította a többieket. – Megpróbálom rádión hívni a katonaságot a tartalék frekvencián!

Ahogy Márk a rádióhoz hajolt, egy robbanás rázta meg az épület oldalát. Az orvvadászok egy gránátot dobtak a tornácra, a detonáció pedig betörte a bejárati ajtót. A bűnözők vezetője, egy sebhelyes arcú, kegyetlen tekintetű férfi, akit a helyiek csak Keselyűnek hívtak, gúnyos mosollyal lépett be a füstön keresztül.

– Hol van a napló, kölyök? – ordította Keselyű a fegyverét Márkra szegezve. – Add ide, és talán gyorsan végzünk veletek!

Márk a szemebe nézett, és lassan felemelte a kezét. – Soha nem kapod meg. Dániel élete munkája volt, hogy titeket rács mögé juttasson.

Keselyű felnevetett. – Dániel meghalt. Te is meg fogsz. Itt a vadonban a fegyver az egyetlen törvény.

Felemelte a puskáját, hogy lőjön. Márk lehunyta a szemét, felkészülve a becsapódásra.

De a lövés nem dördült el.

A vihar zaját, a fegyverek ropogását és az emberek kiáltozását hirtelen egy olyan hang némította el, amely a csontokig hatolt. Egy fülsiketítő, vérfagyasztó, ősi ordítás.

Keselyű megdermedt. A fegyver csöve megremegett a kezében. Lassan megfordult, és a betört ajtó felé nézett.