A szobában félhomály uralkodott. Az orvos a falra szerelt világító táblára helyezte a frissen előhívott és kinyomtatott ultrahangos felvételeket, majd a számítógép képernyőjén is megnyitotta a nagy felbontású felvételeket.
– Nézze csak meg, Margaret – mutatott a képernyőre a szakorvos egy ceruza hegyével. – Itt, a kismedence jobb oldalán, közvetlenül a belek alatt és a méhfal mellett van egy jól körülhatárolható képlet. Látja ezeket a vonalakat? Ez itt a gerinc íve. Ez a körvonal a koponya. Ez pedig a combcsont. Méreteit és arányait tekintve egyértelműen egy magzat anatómiáját mutatja. Nagyjából a huszonnyolcadik-harmincadik terhességi hétnek megfelelő méretben.
Margaret szája elé kapta a kezét. A szemeiben egyszerre tükröződött a kimondhatatlan rémület és a mély, szinte misztikus döbbenet.
– De doktor úr… én özvegy vagyok – suttogta Margaret, és hangja úgy remegett, mint a száraz falevél a szélben. – A férjem, Tamás, tizennyolc évvel ezelőtt hunyt el. Azóta senkim nem volt. Soha, senkivel… Én nem lehetek terhes. Ez egy átok, vagy valami szörnyű dolog nőtt bennem, ami gúnyt űz belőlem!
– Nem Margaret, nem átok. És nem is egy hagyományos, élő terhesség – szólalt meg ekkor a klinika vezető szülész-nőgyógyásza, egy idősebb professzor, akit sürgősen behívtak a különleges eset miatt.
A professzor leült Margaret mellé, és megfogta az asszony hideg kezét. A tekintetében mélységes együttérzés és professzionális áhítat keveredett.
– Hallott már valaha a lithopedionról? – kérdezte a professzor csendesen.
Margaret és a lánya egymásra néztek, értetlenül rázva a fejüket.
– Nem… soha. Az mit jelent? – kérdezte Laura aggódva.
– A népnyelv úgy nevezi: „kőgyermek” vagy „kőmagzat” – magyarázta az orvos, miközben hangja betöltötte a feszült csendet. – Ez az orvostudomány egyik legritkább jelensége. Az orvosi szakirodalom a történelem kezdete óta alig négyszáz esetet tart számon világszerte. Akkor történik, amikor egy terhesség méhen kívül, a hasüregben kezd el fejlődni. Ha a magzat elpusztul, de a szervezet valamilyen okból képtelen természetes úton kilökni vagy felszívni a szöveteket, egy hihetetlen önvédelmi mechanizmus lép életbe.
Margaret lélegzete elakadt. Kezdte kapiskálni a szavak súlyát, de még mindig félt kimondani a következtetést.
– Az asszony teste – folytatta a professzor – úgy védekezik a fertőzés, a vérmérgezés ellen, hogy idegen testként kezeli a magzatot, és elkezdi mészréteggel bevonni. Rétegről rétegre, hétről hétre, évről évre kalcium rakódik le rá. Gyakorlatilag mumifikálja, megkövesíti azt a hasüregben. És ez a megkövesedett magzat évtizedeken, akár egy egész életen át ott maradhat anélkül, hogy az illető tudna róla.
Margaret arcából az utolsó csepp vér is kiszaladt. A szoba falai mintha megindultak volna felé.
– Évtizedeken át…? – ismételte meg Laura elcsukló hangon. – Azt akarja mondani, hogy ez nem most történt?
– Margaret – nézett a professzor mélyen az idős nő szemébe. – Gondoljon vissza a fiatalkorára. Emlékszik-e olyan időszakra, évtizedekkel ezelőtt, amikor késve jött meg a menstruációja, majd hirtelen elviselhetetlen, szinte halálos hasi görcsei voltak, amit akkor talán súlyos vakbélgyulladásnak, ételmérgezésnek vagy egy elhúzódó felfázásnak gondoltak?
A szobában megfagyott a levegő. Margaret tekintete a távolba révedt, át a klinikán, át az éveken, át a megélt nehézségeken, egészen a múlt homályos mélységébe.
És ekkor, mint egy elfeledett, poros fénykép, felbukkant egy emlék.
1981 nyara volt.
Margaret alig volt huszonnyolc éves. Laura akkoriban volt még csak négyéves kislány. Tamással nagyon szerettek volna egy második gyermeket. Aztán júliusban Margaret hetekig rosszul volt, hányinger gyötörte, és biztos volt benne, hogy újra áldott állapotban van. Ám egy forró augusztusi délutánon a kertben dolgozva olyan szörnyű, éles, szúró fájdalom hasított az alhasába, hogy azonnal összeesett. A szomszédok találtak rá a paradicsomtövek között fekve, vérben úszva és az eszméletlenség határán.
Akkoriban a vidéki kórházak felszereltsége elmaradott volt. Nem léteztek mai értelemben vett modern, nagy felbontású ultrahangok. Az ügyeletes orvos megvizsgálta, és azt mondta, elvetélt, a petefészkén pedig megrepedt egy nagy ciszta, ami a belső vérzést okozta. Margaret hetekig feküdt a kórházban magas lázzal, majd lassan felépült. Az orvosok akkor azt mondták neki: a természet elvégezte a dolgát, a méhe kitisztult, de valószínűleg nem lehet több gyermeke.
Tamással hosszú hónapokig gyászolták a meg nem született babát. Aztán az élet ment tovább: a mindennapi munka, a számlák, Laura iskoláztatása, a felnőttkor gondjai elmosták a tragédia éleit. Soha többé nem gondolt rá másként, mint egy korai, szomorú vetélésre.
– Édes Istenem… – tört ki Margaretből a zokogás, ahogy a negyvenkét évvel ezelőtti emlékek elemi erővel zúdultak rá. – 1981-ben. A kisbabánk… Tamás és az én babám. Ő nem tűnt el. Végig velem volt.
A nő lehajtotta a fejét, és az ölébe hulló könnycseppek pettyezték a szoknyáját. A lánya odalépett hozzá, átkarolta az idős asszony vállát, és mindketten sírva fakadtak. Az orvosok némán, mély tisztelettel várták meg, amíg az asszony feldolgozza a döbbenetes felfedezést.
A terhesség illúziója tehát valójában a múlt egy eltemetett, megkövesedett darabja volt. A magzat több mint négy évtizeden át pihent az asszony hasüregében, csendesen, védve a környezetétől a saját mészpáncélja alatt, mintha egy szarkofágban aludna.
