Beatriz két héttel az eset után meglátogatta a ranchot. Egy kosár kenyeret hozott, és olyan kemény arckifejezéssel nézett rám, mint aki nem tudja, hogyan kérjen bocsánatot.

„Eulalia túlzott” – mondta.

Gábriel nem válaszolt.

Beatriz Clarára nézett.

-Én is.

Klára bólintott.

-Igen.

Az őszinteség zavarba hozta Beatrizt, de végül egy rövid nevetést hallatott.

– Mariana ugyanezt mondta volna.

Ez volt a kezdete, nem egy barátságnak, hanem egy fegyverszünetnek. Néha ez elég ahhoz, hogy egy család ne hulljon szét teljesen.

Március második vasárnapján Gabriel megvárta, míg a gyerekek kijönnek az udvarra. Két csésze kávét töltött, és az egyiket Clara elé tette.

– June-ra gondoltam.

Leült.

-Én is.

– Nem akarom, hogy elmenjen.

Klára nem válaszolt.

Gabriel ugyanazzal a komolysággal folytatta, amellyel a szarvasmarha-vásárlásról tárgyalt.

„Nem akarom, hogy azt higgye, el kell fogadnia bármit is, csak azért, mert itt dolgozik. Ha nemet mond, akkor is megtarthatja a szobáját és a fizetését, amíg nem talál valami jobbat. Nem fogom a szükségleteit felhasználni arra, hogy választ kapjon.”

Klára összefonta az ujjait.

– Milyen választ?

Gábriel kifújta a levegőt.

– Feleségül akarlak venni.

A nappaliból Inés hangja hallatszott, amint Mateóval vitatkozik egy rongybabán. Clara hallotta a lány nevetését, és a hang a mellkasába csapott.

– Mielőtt folytatnám – mondta –, van valami, amit tudnod kell.

Bement a szobájába, és flanelbe csomagolt Bibliával tért vissza.

Gábriel már százszor látta, de sosem nyitotta ki az elejéig.

Clara az asztalra tette, és felemelte a fedelet. A Teremtés könyve előtt egy kézzel írott oldal állt, amelyet elhunyt férje írt. A tetején ez állt: „Gyermekeink”.

3 rekord volt.

Az első: Tomás Villaseñor, 1850-ben született, 9 nappal később meghalt.

A másodikon 1852-es dátum szerepelt, de név nem.

A harmadik 1854-et mutatott, semmi mást.

Lent 4 üres sor volt.

Clara az ujját a lapra helyezte.

– A férjem írta ezt a címet azon a hetében, amikor összeházasodtunk. Biztos volt benne, hogy kitöltjük majd az egész oldalt.

Gábriel nem mozdult.

– Három gyermekemet vesztettem el. A második soha nem sírt. Soha nem adtunk neki nevet. A férjem három éjszakán át próbált egyet írni, de nem sikerült. A harmadik után az orvos azt mondta, hogy egy újabb terhesség valószínűleg belehalok.

Klára nyelt egyet.

„Nem adhatok neked több gyereket. Tudom, hogy ebben a városban sokan úgy gondolják, hogy egy nő gyermektelen. Én is évekig így gondoltam. Ha örökösökre van szükséged, akkor ennek a beszélgetésnek itt véget kell érnie.”

Gabriel a lapra nézett. Aztán tenyerével eltakarta a négy üres sort.

– Klára.

Ez volt az első alkalom, hogy a nevét az „asszonyom” szó nélkül mondta ki.

– Két gyermekem van a szobában. Mindketten három éve anyja nélkül vannak. Nem azt kérem, hogy gyerekeket adj nekem. Azt kérdezem, hogy segítenél-e felnevelni azokat, akik már itt vannak.

Klára lehunyta a szemét.

-Igen.

Gabriel nem mosolygott azonnal. Csak lehajtotta a fejét, mint aki végre megszabadulhatott egy tehertől.

-JÓ.

Miután megitták a kávéjukat, Clara felkelt, hogy elkészítse az ebédet, mert bár már eldöntötték, hogy élnek-e tovább, Mateo és Inés még mindig éhesek voltak.

1862 áprilisának második szombatján házasodtak össze a ranchon, nyitva az ajtók a friss levegőre. Esteban atya celebrálta a szertartást. Mateo egy túlságosan keményített ingben szenvedett. Az öreg Julián gondnok a karám mellett sírt, úgy téve, mintha por lenne a szemében.

Eulalia nem vett részt.

Három nappal korábban azonban egy darab jó minőségű kék ​​szövet érkezett a tanyára, betű vagy név nélkül.

Klára alaposan megvizsgálta, majd így szólt:

– Vannak, akik nem tudják, hogyan kell a szájukkal bocsánatot kérni.

Ebből az anyagból varrt egy ruhát Inésnek.

A szertartás alatt, amikor a pap megkérdezte, hogy van-e valakinek oka ellenvetni, Inés felemelte a kezét.

Mindenki feszengett.

A lány kijelentette:

– Nincsenek nekem.

A jelenlévők fele hangosan felnevetett, Gabrielnek pedig a keze mögé kellett rejtenie a nevetését.

Aztán Inés berohant a konyhába, hogy vadvirágoknak való edényt keressen. Odahúzott egy széket a legfelső polchoz, és letette a lepattant kék cukortartót.

Klára mozdulatlan maradt.

– Használhatom?

– Anyámé volt – magyarázta Inés –. Virágokat tartott benne.

Gabriel megjelent az ajtóban. Könnyek szöktek a szemébe, de bólintott.

Inés megtöltötte a cukortartót vízzel, és a virágokat az asztal közepére helyezte.

Senki sem tette vissza a polcra.

Két nappal később Inés megtalálta az oldalt a Bibliában.

– Mik ezek a sorok?

Klára leült mellé.

– Itt egy család felírja gyermekei nevét.

Inés az elsőre mutatott.

– Ki volt Tamás?

– A fiam. 9 napig élt.

A lány megérintette a második vonalat.

– És ez a lány?

Klára halkan válaszolt.

– Az enyém is az volt. Soha nem volt neve.

Inés összevonta a szemöldökét.

-Mert?

– Mert az apja és én túl szomorúak voltunk ahhoz, hogy egyet válasszunk.

A lány néhány másodpercig gondolkodott.

– Nos, most már megkaphatod.

Klára ránézett.

-Jelenleg?

– Igen, van hely.

Aztán Inés az üres sorokra mutatott.

–És odateheted Mateót. Meg engem is.

Klára nem tudott azonnal válaszolni.

Gabriel az ajtóban állt egy csészével a kezében. Nem avatkozott közbe.