Egyik délután megérkezett Don Anselmo, a uzsorás, egy férfi kíséretében, aki érdeklődött a telek megvásárlása iránt.

Catalina a pult mögül üdvözölte őket.

– Még kilenc nap van hátra.

– Azért jöttem, hogy kiutat kínáljak – mondta Anselmo. – Add át a vagyont, és megbeszéljük, mi maradhat rád.

A vevő körülnézett a helyiségben.

– Ezeket az idős embereket nyugdíjba kell küldeni.

Eusebio, aki az asztalnál ült, lehajtotta a fejét.

Katalin érezte, hogy a vér az arcába szökik.

– Itt senki sem olyan bútordarab, amit el lehet vinni.

A férfi megvetően mosolygott.

– Akkor szerezd meg a pénzt.

Amikor elmentek, Mercedes elkezdte hajtogatni a ruháit.

Katalin a kis szobában találta meg.

-Mit csinálsz?

– Már így is elég problémájuk van, lányom.

– Az adósságom már az érkezésed előtt is létezett.

Eusebio a bőrönd mellett maradt.

– Nem akarjuk, hogy elveszítse a házát, hogy eltartson minket.

Katalin leült az ágyra.

Figyelj jól. Nem veszem meg a társaságodat egy tányér étellel. Helyet ajánlok neked. Ha valaha is el akarsz menni, az magad miatt lesz, nem azért, mert valaki azt mondta, hogy nem vagy kívánatos.

Mercedes a térdére dobta a ruháit.

Hangtalanul sírt.

Azon az estén elmesélték, mi történt.

Negyven éven át egy La Espiga Dorada nevű pékséget üzemeltettek egy hegyoldali faluban. Miután egyetlen fiukat betegség miatt elvesztették, felnevelték Mercedes unokaöccsét.

Leandronak hívták.

Megtanították neki a szakmát, és amikor megöregedtek, rábízták a könyvelést.

Először a pénzt kezelte. Aztán azt állította, hogy bizonyos aláírásokra van szüksége a lisztvásárláshoz. Végül megjelent egy adósság, amit nem ismertek el, valamint egy okirat, amely az üzlet tulajdonjogát az egyik partnerére ruházta át.

– Egy ideig hagyta, hogy a kemence mögött lakjunk – magyarázta Eusebio. – Aztán azt mondta, hogy a vevőnek kell a szoba.

Leandro azzal az ígérettel vitte el őket a postára, hogy majd néhány rokona átveszi őket.

Senki sem számított rájuk.

Mercedes kivette a papírt a zsebkendőből.

Ez egy sok évvel korábban írt levél volt.

Katalin felolvasta a gyerekek leveleit:

„Mercedes néni, Eusebio bácsi: ha megöregszel, dolgozni fogok, hogy semmiben se szenvedj hiányt. Házat adtál nekem. Soha nem hagylak el titeket.”

Leandro neve alul volt.

– Nem értem, mikor szűnt meg gyerek lenni – suttogta Mercedes.

Katalin gondosan összehajtotta a levelet.

–Amit felnőttként tett veled, az a saját döntése volt. Nem a te hibád.

Eusebio továbbra is a kezeit bámulta.

Azon az estén, lefekvés előtt Andrés egy kis vekni kenyeret hagyott az öregek ágya mellett.

Nem szólt semmit.

Mercedes találta meg, amikor lekapcsolta a lámpát, és újra sírni kezdett.

Másnap Catalina elment a falu tanítójához. Megmutatta a számláit, és segítséget kért egy javaslat megfogalmazásában.

Nem az adósság elengedését kérte. Egy kezdőrészletet és heti részleteket ajánlott, amelyeket az eladások alapján számítottak ki.

A tanárnak sikerült rávennie két kereskedőt, akik rendszeresen vásároltak kenyeret, hogy írásban is erősítsék meg rendeléseiket.

Catalina elvitte ezeket a dokumentumokat Don Anselmónak.

Tiltakozott, elvégezte a számításokat, és végül elfogadott egy hosszabbítást bizonyos feltételekkel.

Kimerülten, de az aláírt megállapodással tért vissza.

– Még nem végeztünk – mondta, és letette a papírt az asztalra. – De van időnk.

Eusébio elmosolyodott.

– Akkor holnap gyúrjuk a tésztát.

Megérkeztek a novemberi rendelések, majd a decemberiek. Catalina felbérelt egy lányt a környékről, hogy segítsen a szállításokban. Eusebio ülve dolgozott, amikor fájtak a lábai, az első adag után pedig pihent.

Februárban Catalina kifizette a végső összeget.

Délután úgy döntött, hogy olyasmit tesz, amit egy évig elkerült.

Kivette az esküvői portréját a csomagtartóból.

Eltette, mert nem bírta minden reggel ránézni. Vissza akarta tenni, most, hogy Tomásra emlékezhetett anélkül, hogy kifulladna.

Éppen a keretet tisztítottam, amikor Eusebio bejött.

Az öregember megállt.

– Honnan szerezted azt a fényképet?

Katalin felemelte a fejét.

– Ő a férjem.

Eusebio lassan közeledett. Közelebb vitte a portrét az ablakhoz.

Mercedes megjelent, amikor meghallotta, hogy kiejt egy nevet.

– Tomás Ortega – mondta elcsukló hangon. – A férje neve Tomás Ortega volt?

Katalinát hideg futotta végig.

-Igen.

Eusebio leült, mielőtt felmondta volna a szolgálatot a lábai.

Sok évvel ezelőtt egy tizenhat éves fiú jött a pékségébe munkát keresni. Elmenekült egy olyan otthonból, ahol megverték. Éhes volt, váltás ruhája volt, és egy kis sebhely volt a szemöldöke közelében.

Mercedes ugyanazt a pontot érintette meg a portrén.

–Ez a jel még azelőtt keletkezett, hogy hozzánk került.

Majdnem három évig szállásolták el.

Eusebio megtanította neki kenyeret sütni. Mercedes gondoskodott róla, amíg lázas volt. Amikor indulni készült, adtak neki megtakarított pénzét, néhány szerszámot és a recepteket.

Katalin a mellkasára tette a kezét.

Tamás mesélt neki róluk.

Tanítóinak nevezte őket. Azt mondta, hogy két pék megváltoztatta az életét.

– Írt nekik – mormolta. – Megtartotta a visszaküldött leveleket.

Eusébio lassan bólintott.

Egy árvíz arra kényszerítette őket, hogy bezárják régi üzletüket és egy másik városba költözzenek. Az évek során elveszítették levelezésüket, címeiket és barátaikat.

Tomás sem maradt egy helyben, amíg meg nem érkezett San Miguelbe.

Catalina ismét kinyitotta a csomagtartót.