Valaki gyújtotta a tüzet.
A rendőrség lopásos akciót szervezett.
Abban a hitben, hogy felbérel valakit az elbocsátásomra, Clara találkozott egy beépített rendőrrel, akinél készpénz volt.
– Úgy nézzen ki, mintha öngyilkos lennél – mondta nyugodtan.
Pillanatokkal később a tisztek körülvették.
A bilincsek kattanva becsukódtak.
Villogó kék fények fölött nézett rám.
– Halott ember vagy – suttogta.
Egyszerűen csak visszanéztem rá.
Most először nem féltem.
A tárgyalás hetekig tartott.
Clara sírt a bíróságon. Azt állította, hogy ártatlan. Azt állította, hogy mindenkit manipuláltam.
Aztán Harper tanúskodott.
Scoutot fogva ült, miközben a lábai a padló felett lógtak.
Remegett a hangja.
De sosem tört el.
A nyúlról beszélt.
Arról, hogy kénytelenek voltak csendben maradni.
Arról, hogy megtanítottak hazudni.
Az esküdtszék két óra múlva tért vissza.
Bűnös.
Hónapokkal később Harperrel egy Boulder külvárosába költöztünk.
A régi ház eltűnt.
A félelem is elmúlt.
Egyik délután egy patak partján ültünk, és egy kőbe kapaszkodott kis békát néztünk.
– Szerinted fél? – kérdezte Harper.
– Talán – mondtam.
A kezét az enyémbe csúsztatta.
„Anya azt hitte, eltemet minket, ugye?”
Ránéztem a kislányra, aki mindkettőnk életét megmentette egy kitömött rókába rejtett titokkal.
„Megtette.”
Harper elmosolyodott.
– De elfelejtett valamit.
“Mi?”
Visszamosolyogtam.
„Elfelejtette, hogy amikor elásol egy magot…”
Harper halkan fejezte be:
„…nő.”
És nagyon hosszú idő óta először abbahagytam a veszélyre való fülelést.
Hallgattam a nevetést.
