– Hajlított a lába. Ne aggódj, Estrella…

Megvárta a megfelelő összehúzódást, elhelyezte a borjút, és a pontos pillanatban meghúzta. Percekkel később az állat a szívószálra esett és fellélegzett.

Mindannyian kifújták a visszafojtott lélegzetüket.

Joaquín kezet mosott, és köszönetet sem fogadva távozott.

„Egy dolog a férfiak közötti harc” – mondta. „Másik dolog egy ártatlan állat szenvedését hagyni.”

Don Eusebio, a birtok idős könyvelője, egy ajtóból figyelt mindent.

– Amikor a tulajdonos megérkezik, kérd meg, hogy nyissa ki a főkönyvet – suttogta Valeriának. – Ez az oka annak, hogy El Encino még mindig létezik.

Évtizedekkel ezelőtt egy furcsa betegség pusztította a szarvasmarhákat. Híres állatorvosok drága gyógyszereket írtak fel, de a szarvasmarhák továbbra is elpusztultak.

Joaquín akkoriban fiatal mezőgazdasági munkás volt. Észrevette, hogy a beteg állatok a mező alsó részén isznak. Egy árvíz a mocsárból törmeléket sodort az itatóvályúba.

A szakértők gúnyolódtak rajta.

Don Octavio kétségbeesésében úgy döntött, megfogadja a tanácsát. Elzárták a kutat, és a jószágokat egy kőforráshoz vezették.

Néhány héten belül a szarvasmarhák hullása megszűnt.

A birtok azonban továbbra is eladósodott. A bank a jelzáloglevétel előtt állt. Joaquín birtokolt egy kis földterületet, amelyet az apjától örökölt, ez volt az egyetlen vagyona. Titokban eladta, és a pénzt Octaviónak adta.

– Fizesd ki az adósságot. Aztán fizesd vissza, amennyit tudsz.

Ennek az áldozatnak köszönhetően El Encino túlélte.

Don Octavio ezután nyilatkozatot tett a közjegyző előtt. Elismerte, hogy Joaquín megmentette a jószágokat, átadta az örökségét, és élethosszig tartó joga lesz arra, hogy mezei mesterként éljen és dolgozzon a farmon.

Joaquín soha semmiért nem panaszkodott.

Évekkel később, amikor Octavio felesége meghalt, Joaquín segített felnevelni a fiatal Eduardo Cárdenast. Megtanította lovagolni, felismerni az esőt és tisztelni a munkásokat.

Eduardo felnőtt, Mexikóvárosba költözött, és végül mindent e-mailek és jelentések segítségével irányított.

Három nappal a kirúgása után váratlanul visszatért.

Bruno odaszaladt, hogy üdvözölje.

—Csökkentjük a kiadásokat, és a lehető legtöbbet hozzuk ki minden négyzetméternyi földterületből.

Valéria közbelépett.

– Először is tudnod kell, hogy kit rúgott ki a főnököd.

„Egy improduktív alkalmazott” – válaszolta Bruno.

– Elbocsátotta Don Joaquín Mendozát.

Eduardo arca kifehéredett.

– Az én öregemnek, Joaquínnak?

Amikor értesült a megaláztatásról, a blokkolt szerződésről és az árvízveszélyről, csalódottan nézett Brunóra.

– Voltak grafikonjaid, de nem ismerted a tájat. Pont mint én.

Don Eusebio megjelent a főkönyvvel a kezében.

– Az apja parancsot adott nekem: ha ez a birtok valaha is elfelejtené, ki volt Joaquín, fel kell olvasnom ezt az oldalt.

Eduardo felismerte apja kézírását, és remegni kezdett. Anélkül, hogy befejezte volna az olvasást, becsukta a könyvet.

– Ezt nem egy autó motorháztetején fogják felolvasni. Holnap fogják felolvasni, mindenki előtt és Joaquín előtt.

Azon a délutánon egyedül sétált az öregember házához.

– Fogalmam sem volt, mit csináltak – mondta könnyes szemmel.

Joaquín rámeredt.

„Nem az a baj, hogy nem tudtad, kölyök. Az a baj, hogy évek óta nem jártál itt, hogy megtudd.”

Eduardo lehajtotta a fejét.

A távolban mennydörgés robajlott, és megremegtette az eget.

A vihar, amelyet Joaquín megjósolt, épp most érkezett meg.

3. RÉSZ

A nap, amikor a föld megszólalt

Joaquín megfigyelte a fekete felhőket.

– Ha a mélyedés továbbra is elzárva marad, a víz mindent eláraszt. Csak néhány óránk van.

Fogta a fúróját, és Eduardo kíséretében visszatért El Encinóba.

A frissen vetett föld közepén átszúrta a talajt. A felső réteg száraznak tűnt, de alatta sár volt. Amikor megnyomta a mintát, víz csorgott az ujjai között.

Bruno mozdulatlan maradt.

„A mag itt elpusztul” – magyarázta Joaquín. „És amikor a víz lejön a dombról, az sem fog tudni kijönni. Elveszítjük az egész termést.”

„Még mindig meg tudjuk menteni?” – kérdezte Eduardo.

– Az ebben a részben szereplő mag már elveszett. De újra megnyithatjuk a csatornát, és megmenthetjük a többit.

Eduardo a menedzserre nézett.

– Ma engedelmeskedni fogsz Don Joaquínnak. Vagy tanulsz, vagy elmész.

Bruno most először hajtott fejet a férfi előtt, akit megvetett.

– Mondd meg, mit tegyek.

Joaquín átnyújtotta neki a fúrót.

– Térdelj le és tanulj meg fúrni. Aki csak a képernyőt tudja elolvasni, megvakul, ha elmegy az áram.

Mezőgazdasági munkások, agronómusok, a vezető és a tulajdonos együtt dolgoztak. Eltávolították a barázdákat, árkokat ástak, és újjáépítették a természetes vízelvezető rendszert.

Az első mennydörgés akkor hallatszott, amikor még csak néhány méterre voltak tőlük.

– Ne állj meg! – kiáltotta Joaquín. – Versenyfutásban vagyunk az eső ellen.

A zuhogás brutális erővel zúdult le. Víz kezdett gyűlni a mélyedésben.

Joaquín beleásta magát a lapátba, és eltávolította az utolsó földtömböt. Az áramlat azonnal megtalálta a szabad csatornát, és elfolyt a terméstől.

A felső rész ép maradt.

Sárral borítva mindannyian nézték, ahogy a víz apad. Még egy nap késlekedés elpusztította volna a farmot.

Másnap reggel Eduardo munkásokat, szakácsokat és agronómusokat gyűjtött össze ugyanabban az udvarban, ahol Joaquínt elbocsátották.

Don Eusebio kinyitotta a főkönyvet, és elolvasta Octavio Cárdenas nyilatkozatát: Joaquín felfedezte a szennyezett vizet, megmentette a jószágokat, és eladta apja örökségét, hogy elkerülje a lefoglalást.

Az utolsó mondat mindenkit megríkatott: